Címke: fiatal

Nem tudtam hol vagyok.
Nem láttam semmit.
Nem éreztem semmit.
A semmi volt az egyetlen, amit értettem.
A sötétség, ami új otthonom lett, tárt karokkal fogadott.
Elfogadtam, de tudtam, hogy valami nincs rendben.
Ez így nem jó.
Ez nem helyes.
Hideg.
Valaki voltam.
Valamit tennem kéne.
Csöpp.
Én vagyok…
Csöpp.
Már csak a hangra koncentráltam.
Lehullott a homlokomra.
Lassan újra láttam.
Lassan újra kezdtem érezni.

A szememet végig csukva tartottam, nem mertem kinyitni.
Csak arra akartam figyelni, hogy hogyan is folyik le az arcomon végig azaz egy vízcsepp.
Érintve a szemhéjamat.
Simogatva az orromat.
Meghintve az ajkamat, majd egyenesen leszaladt az államon a semmibe.
Csodálatos érzés volt és egy újabb következett.
A tüdöm közben megtelt édes levegővel.
A mellkasom felemelkedett.
Újra tudtam lélegezni.
Aztán hirtelen egymás után kezdtek rám hullani a cseppek.
Kinyitottam számat, mert mondani akartam valamit. Valami rendkívül fontosat, ami csak most jutott az eszembe, de a torkom erősen kaparni kezdett és egy szót, de még annyit sem lettem volna képes átadni a világnak és magamnak is belőle.
Fontos volt, csak azt nem tudtam miért.
Egy lehulló csepp pedig éppen az ajkamra esett. Kidugtam a nyelvem és lenyaltam.
Víz.
Tiszta és finom.
Lassan lefolyt a torkomon, ami úgy tűnt már is segített.
– Ilyen lehet az…
– Sean – a nevem hallatán pedig egyből kinyitottam a szemem.
A lakásomon voltam.
Pontosabban a zuhanyzóban álltam. A fakó és szinte már fehér egykoron kék csempék néztek vissza rám. Még is minden másképp volt. A falak elvesztek a sötétben és nem volt végük. A zuhanytálcát nem éreztem és nem is láttam a lábam alatt. A vízfüggöny volt az egyetlen állandó dolog körülöttem.
– Sean – nem hagyva, hogy most is elvesszen, mint most az előbb utána fordultam, de nem láttam semmit.
Csak a végtelen és megállíthatatlan hulló vízcseppeket.
– Sean – néztem előre amennyire bírtam, míg nem végre valamit megláttam – Gyere vissza
A hang.
– Kérlek gyere vissza
Közeledett.
Számomra úgy tűnt, mintha az egyik pillanatban, még csak mérföldekre lenne tőlem, míg a következőben viszont már ott állt előttem. Csak a vízfüggöny választott el kettőnket, míg nem egyet előre lépett és a vízcseppek kapuként nyíltak szét az alakja előtt.
– Sean
Ismerős volt.
– Sean – már majd nem elért, szinte meg tudott volna érinteni, amikor hirtelen felkiáltottam.
– Ne! Ne gyere közelebb! – hátra léptem egyet és látva most már a hang forrását erős fájdalom járta át a testemet.
Olyan, amit sose akarok újra érezni.
Olyat, amit jobb lenne elfelejteni és meg nem történné tenni.
Olyasféle érzés, ami örökkre veled marad, bárhogy kívánod, hogy másképp legyen.
Nem jött tovább. Csak megállt és engem nézett.
– Sean – de valami mégis felé húzott – Sajnálom
Ez a szó.. most másképp hangzott…
Miért akarok ránézni, amikor úgy is tudom, hogy fájni fog?
Őszinte… de honnan is tudnám… ha sosem volt az velem.
Miért akarom érezni, hogy mit adhat ezzel az egyetlen szóval, ha utána úgyis fájni fog?
Mégis…
Ez a váratlan érzés legbelül, valahogy még erősebbnek tűnt még a fájdalomnál is.
– Sean én… – mielőtt még viszont kimondta volna kinyúltam érte.
Erre felfigyelt, ahogy csak én.
Ő nem mozdult, én pedig valamit megértettem.
– Gyere haza kérlek… – már tudtam, hogy milyen a hideg.
Örök. Végtelen. Sötét.
Most viszont valami mást kezdtem érezni.
Furcsa. Meleg. Kellemes. Izzó. Forró.
Szinte ismeretlen volt számomra, hogy ilyen is lehet.
A kezem a vállán volt.
– és sose menj el
A szívem dobogott.
Egyre hevesebben.
Elindultam felé. A lábam magától mozgott.
Közben nem tudva tovább ellenállni felnéztem rá.
A szemei.
Pillantásunk eggyé olvadt és már csak őt tudtam nézni. Eszembe jutottak történetek, legendák, mesék és még olyan mítoszok is, amelyekről azt sem tudtam, hogy ő benne lenne.
Észre sem vettem, hogy már a karjai között voltam, szoros és gyengéd ölelésében és mosolyogtam.
– Sean
Esett az eső, de többé már nem éreztem sem a vízcseppeket, sem a hideget, mert ott álltam a vihar közepén.

– Sean – valaki más volt.
– A barátjával minden rendben van, uram? – a szememet próbáltam kinyitni, de egyszerre volt minden túl fényes és túl sötét.
– Persze, csak kicsit hosszú napja volt, tudja milyen az – nem beszélve a hangokról, illatokról, amik mind azonnal törtek be a tudatomba.
– Rendben – annyira sok volt és aztán jött a fájdalom – Szóval döntött már, hogy mit akar… – én pedig visszatértem.
Kinyitottam a szemem a testemet belülről szaggató érzéstől. Mintha belülről marcangolnának szét – a fejem hátra volt ejtve, amelyet előre döntöttem és a lendülettel egy hatalmasat kiáltottam.
– A francba! – mondtam még pár dolgot, de már csak arra lettem figyelmes, hogy erőteljesen lihegek. Ekkor vettem észre a fiatal srácot előttem. Egy széken ült és minden bizonyára élvezte a műsort a mosolyából ítélve. A lány közöttünk teljesen le volt dermedve. Nem is beszélve a kezében tartott remegő noteszről.
– Saj… – egy erős köhögés félbeszakított, ami úgy látszott egy könnyen nem akart elmúlni
– Biztos, hogy minden rendben van… – a fiú ügyet sem vetve kettőnkre gyorsan visszatért a korábbi témához.
– Természetesen. Szóval akkor lesz kettő karamellás kávé és egy kóla, illet elvitelre kérnék még egy diós muffint. Te, Sean kérsz valamit? Én állom – mire rám került a sor a köhögés elmúlt, a fiúról a lányra néztem és megpróbáltam a lehető legtisztábban kimondani.
– Vizet – rá mosolyogtam, de az arcát látva lehet, hogy teljesen mást csináltam
– Bocsásson meg a barátom miatt. Kicsit szét van csúszva – ránéztem, de azon nyomban már felszolgáló lány felé fordult – Azt hiszem meg vagyunk. Felírt mindent?
A lány mindvégig engem nézett és látszott rajta, hogy bárcsak ne ehhez az asztalhoz jött volna, egyben, hogy azonnal hívja-e a mentőket értem.
– Tessék? – ahogy kimondta, azon nyomban a köztünk és a papírja között váltogatta a pillantását – Azaz. Elnézést, én nem írtam fel a…
– Ott van? – a meglepett a lányról elkezdtem felfedezni a körülötte lévő környezetet, miközben a fiú jót vigyorgott rajta.
Tudom hol vagyok – a lakásomtól nem messze lévő park sarkában nyílt egy új kávéház. A neve…
– Igen. Én biztosan csak… – a lány zavarában visszaigazította az egyik fekete hajtincsét a füle mögé.
– Semmi gond. Mindenkivel előfordul – a fiú mosolya láttán a pincér lány arca elpirult – Egyébként nagyon szép
– Mi? Azaz… Én…
Egymást nézték és közben végre eszembe jutott.
Üvegház. A falak hatalmas téglalap alakú üveglapokból álltak össze, a tetején pedig egyre vékonyodott, majd kicsúcsosodott. Középen egy kör alakú bár volt. Egy oldalán, ahol mi is ültőnk kávéházi jellegű étkek és italok voltak a pultban és hátul, míg a másikon sokkalta inkább étterembe való főételeket lehetett kérni. Az asztaloknál csak néhány ember ült. A szemem egyik helyről a másikra vándorolt, míg nem meglátva a bár falán lévő órát elképedtem.
– Ez lehetetlen
– Micsoda? – ránéztem az asztaltársamra, majd vissza az időre.
– Az idő… vagyis az nem lehet, hogy csak félórája jöttem el a lakásomból, vagy még is? – a fiú hátradőlt a székén és kinyújtva a karját a feje fölött nyújtózott egy nagyot.
Csak most tűnt fel egyszerű, lenge nyári öltözete. Ujjatlan tornádót ábrázoló pólója. Rövid hawaii virágmintás nadrágja és a keresztben tett lábán lévő fekete strandpapucsot.
– Ki vagy te? – a kérdésem hallatán elmosolyodott és egyenesen rám nézett.
Meg kellett volna lepődnöm, egyben már az első perctől kezdve észre kellett volna vennem a hasonlóságokat.
Közülük is talán gyerekes módon a kék szemeket. Talán eddig nem láthattam őket, mégis biztos voltam benne, hogy az övé sem lehet más milyen. Nyugodt, mint a kéklő ég és haragos, akár csak a villámló égbolt vihar idején.
Tévedhettem is, viszont a háttérben a fák lombjai hirtelen megmozdultak az egyik irányba, éppen ugyanúgy ahogy fiú haja itt bent, ellenben nem volt szél, de még légmozgás sem az Üvegházon belül. A fiú a nyújtózást befejezve előre hajolt és a karjait összekulcsolta maga előtt.
Lapok sorai peregtek le a szemem előtt, de annyi mítosz közül, amelyet olvastam, csak egy szólt róla igazából. A neve nyelvem hegyén volt. Ránéztem.
Zeusz, Héra most pedig ő.
Ideje szembe nézni az égiek közül egy újabbal – remélhetőleg kevésbé fájdalmasabban, mint az előzőeknél – és kimondtam.
– Aiolosz – az étterem üvegajtaja kivágódott az erős széltől, megtöltve a helyet levelekkel és hűs levegővel – A szelek királya. A négy égtáj ura
Csak a szemem sarkából vettem észre az egészet, miközben végig őt figyeltem. A dolgozók viszont mielőtt odaérhettek volna a szél úgy távozott, ahogy megjelent. Gyorsan és hirtelen. Furcsa mód az ajtó amilyen gyorsan kicsapódott olyan finoman tudott visszatérni a keretébe.
– Sean Rawel – gyorsan végig futotta rajtam a tekintetét és hozzá tette – Apám szeretője
A pincér lány odajött az asztalunkhoz. Letette az italunkat és egy műanyag átlátszó zacskót benne a muffinnal meg a két kávéval.
– Hozhatok még valamit? – kettőnk között váltotta a pillantását, míg nem Aiolosz hangját hallva felé fordult.
– Csak a számlát – a lány egy pillanatig még ott maradt, várva valamire, vagy inkább valakire, de végül nem történve semmi elindult visszafelé, míg nem utána szóltam.
– Köszönjük – hátrafordult és tudtam, hogy jobban örült volna, ha más mondja ezt neki.
Mint kiderült ő is utána nézett, csak a pillantása sokkal lejjebb állt meg.
– Most, hogy már túl vagyunk a bemutatkozáson – fordította vissza felém a fejét – Térjünk is rá a tárgyra
Ivott egy kortyot az italából, miközben én a kezembe vettem az enyémet.
– 1: Én segítettem neki, hogy ide tudjon jönni és közben az istennek ne láthassák, beleértve ebbe Fenrirt is. 1.5: A terve többi részéről fogalmam sincsen. 2: Megkért, hogy vigyázzak rád. 3: Az előbb tényleg meghaltál. 3.5: Kérlek ezt ne mond el az apámnak – újra a szájához emelte a poharát, miközben én is azt tettem és próbáltam feldolgozni a halálom hírét.
Mire képes voltam egy épkézláb kérdést összetenni a fejemben megittam az összes vizet, de mielőtt kimondtam volna, már tudtam is a választ.
– Az alku. De akkor mégis hogyan tudott… – nem mertem tovább mondani, látva, ahogy Aiolosz olyan erősen lecsapta a poharát, hogy az nyomban darabokra tört.
– Nem tudom, hogyan tette, de garantálom, hogy erről mások is tudni fognak – meghallva az indulatot a hangjában, egyre jobban emlékeztett az apjára.
A jelenet közben a lány már félúton volt felénk a számlával, amikor látta az eseményeket. Megdermedt egy percre, aztán sietve visszament a pult mögé, miközben én farkasszemet néztem egy dühös istennel. A háttérben szinte ciklon erejű szél támadt és az Üvegház mellett elhaladó emberek a kezüket maguk elé téve próbáltak áttörni a viharos erejű légáramlaton. Szerencsére most az ajtó nem vágódott ki, de éreztem, hogy ennek vajmi kevés köze van a rajtuk lévő zárhoz. Aiolosz haragja nem hagyott alá, amikor rákérdezett:
– Hogyan csinálta? – a szeméről a poharat tartó kezére esett a pillantásom, amely vérzett és tele volt szilánkokkal.
Nem igazán foglalkoztatta, viszont az inkább, amikor a válasz helyett egy kérdést tettem fel neki.
– Aiolosz, hogy vagy képes itt ülni előttem és közben nem elpusztítani mindenkit egyszerre a jelenléteddel? – a szél a háttérben megremegtette a kávéház üveg palettáit és félő volt, hogy az isten haragja pillanatokon belül elsöpri az egészet.
Máskor sose tettem volna ilyet. Ellentmondani egy istennel, aki, ha tehetné egy pillanat alatt végezhetne velem az arcátlanságomért. Mindezt következmények nélkül. Az emberek csak elnéznének másfele és remélnék, hogy nem ők lesznek a következő célpont. Héráról tudtam, hogy képes ilyesmire, ahogy Zeusz is könnyedén, tapasztalva az elmúlt 5 évben. De Aiolosz más volt. Most is ahogy ott ültem előtte és még mindig éltem bizonyítéka volt páratlan önuralmának, vagy éppen csak nem volt kedve az apját a kelleténél még jobban feldühítenie.
Fiatalabb volt, mint a többi isten, ez igaz, de bölcsességben, alig, ha maradt alul bármelyikkel is. A szeméből ki lehetett olvasni és egyben egy fajta bűntudatot is.
A pincér lány visszajött egy lapáttal és egy kicsi söprűvel a kezében. Nem nézett egyikünkre sem, miközben letette az asztalra a számlát és elkezdte összelapátolni a darabokat. Az arca fakó volt. A mosolya eltűnt és próbált a lehető legminimálisabb zajjal dolgozni. Némán néztünk egymásra az istennel, míg nem a lány hirtelen felkiáltott, meglátva a srác kezénél lévő vérfoltot az asztalon.
– Úristen maga vérzik! – már rohant volna vissza, amikor Aiolosz a lába mellől felemelte a szatyromat.
– Nem kell sehova sietnie – megállt és meglátva a géztekercseket egyből ki is vett egyet belőle – Előre felkészültem
Próbáltam nem meglepődni, de késő volt. Szája mosolyra görbült, közben pedig a lány bekötözte a kezét.
Az Üvegház egyben maradt és a szél lassan elállt.
– Szerencse, hogy nem ment bele egy szilánk sem – jó szorosan megkötötte, aztán megfogva a lapátot letakarította a maradék szilánkot is az asztalról.
– Balszerencsémre állandóan ilyen helyezetekbe kerülők – rólam a lányra nézett, aki éppen felállt és találkozott a pillantásuk – Született kétbalkezes vagyok
Nem mondott semmit, de az előbbi félelmet az arcáról kezdte megtörni a szája szegletében kezdődő mosoly. Aiolosz benyúlt a zsebébe és meg sem számolva kirakott az asztalra jó néhány papírpénzt.
– Ez fedezi a költségeinket – felállt a székből, megfogta a szatyromat és rákacsintott a lányra – Bocsi a kellemetlenségekért
Eddig fel sem tűnt igazán, de most már értettem. Aiolosz legalább két fejjel magasabb volt nála. Edzett sportos alkata volt. A karja és a lábai elég bizonyítékok voltak erre.
Ha nem is sejteném, de a lány biztosan tovább menne és a saját kezével győződne meg azon részekről, amelyet a ruha eltakar… nem e került-e oda véletlenül egy üvegszilánk – ránéztem és még kitudtam olvasni a kitűzőjén álló Allison nevet.
Egymást nézték és féltem, ha bármit is szólnék, akkor megtörne a varázs. A lány nem törődve azzal, hogy még mindig a kezében tartja a lapátot és a seprűt közelebb lépett hozzá. Ezt az egyetlen lépést pedig kihasználva végignézett az istenen. Annyira, hogy egy külső szemlélőnek ne tűnjön fel, de Aiolosznak minden bizonnyal. A hófehér arcon a vörös felhők közben visszatértek, ahogy a szemük újra egymásra talált. Elhagytam a székemet és meglepődve vettem észre, hogy mennyire ridegen ejtette ki a szavakat.
– További szép napot – Aiolosz elment a lány mellett, aki még utána is ott maradt és meredt előre, mintha a fiú még mindig ott állna előtte. Megfogtam a barna zacskót.
– Viszlát! – a hangom hallatán Allison felnézett, de pillantása a hátam mögé esett.
Aiolosz kiment az ajtón és mint egy végtelen lassított felvételen végül becsukódott mögötte. Még utána is csak arra nézett. A tekintettéből önmagam tükröződött vissza, kiolvasva belőle az elmúlt évek fájdalmait és reményeit. Légy okosabb, mint én – ezt mondtam volna a lánynak és ha tehetném 5 évvel ezelőtt magamnak is – Ők mások, mint mi. Figyeltem, ahogy egy idő után lassan vett egy mély levegőt, majd elindult a pult felé. Lerakta a kezében lévő dolgokat, majd eltűnt az üzlet hátsó részében. Jobb lesz ez így – az ajtó felé menet pedig még eszembe jutott az is, hogy ideje lenne végre megfogadnom a saját tanácsomat. Elfogadni az igazat, hogy mi csak játékszerek vagyunk a kezükben, amit, ha megunnak akkor a végén jó messzire eldobnak és talán sose térünk vissza. Zeai talán tegnap este megváltozott, de az nem változtat a tényen. Ő sem különb Héránál, egy kegyetlen isten, aki szereti, ha fájdalmat okozhat másoknak. Következmények nélkül – bármi is várt engem az ajtó túloldalán, reméltem, hogy végre válaszokat fogok kapni.

Kilépve az Üvegházból Aiolosz az ajtó mellett a falnak dőlve várt rám. Az előbbi rideg merevség, amivel a lánytól elköszönt az arcára dermedt, mint egy végtelen maszk, ami befedte az egész lényét. Távol állt már attól a fiatal sráctól, akinek eleinte képzeltem, most sokkal öregebbnek tűnt és fáradtabbnak. A szemei előre meredtek és mint ha park fái között valamit meglátott volna, aztán hirtelen el is vesztette. Ahogy bámultam az arcát úgy fedeztem fel egy szinte láthatatlan vágást az állától egészen a szájáig fölfelé. A szeme megrezzent és bármi is volt a fák között foszló álomként vitte el magával a szél. Felém fordult és így a seb és a vele járó történet is eltűnt a szemem elől. Persze úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Kíváncsiságomat elnyomta az étteremben elhangzó gondolatok és, hogy minél előbb pontot tegyek az ügy végére.
Nem Aiolosz az, akivel most foglalkoznom kéne. Nem vele kell majd megküzdenem a végén – de hogy kivel is kell azt még én magam sem tudtam, viszont ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba. Tekintettemet a park fái felé fordítottam és megindultam előre. Nem kellett még hátra fordulnom sem, hogy tudjam a szelek királya követett. Elég volt csak az ágakat megmozdító és a földön heverő levelek játékát figyelnem. Egy pillanatra becsuktam a szememet és vettem egy nagy levegőt. Erőt kellett gyűjtenem, mert éreztem, hogy a most következendő beszélgetés nem lesz olyan egyszerű, mint azt gondolnám, ahogy az sem, hogy pár perce még halott voltam. Meghaltam – a gondolat íjból kilőtt nyílként suhant végig a tudatómon, míg nem visszanéztem, ahonnan elindult.
A sikátorba és azt követő sötétségbe.
Az oldalam lüktetni kezdett, de nem foglalkoztam vele. Kifújtam és kinyitottam a szememet.
Aiolosz mellettem sétált mindvégig és csendben hallgatta a Hérával való összetűzésemet. Egészen addig, míg el nem értem ahhoz a részhez, amikor megölt. Az egész teste megmerevedett és ha ránéztem volna, akkor tudtam, hogy ugyanaz a dühös szempárral találnám magamat szembe, mint az étteremben. Így hát nem is tettem. Az oldalam mellett most már a torkom és az arcom is forrón pulzált. Megakartam érinteni őket, de félve, hogy mit találok, inkább gyorsan rátértem a lényegre, ami mind a kettőnket érdekelt.
– Héra sose jelent meg igazából, hanem mindig másokat használt fel. Nőket. Általában középkorúakat, akikben a testében megjelenve csúfot űzhetett belőlem az emberek szeme látára. De ez most más volt. Nem csak fitogtatta számomra a hatalmát, használta is rajtam, megmutatva, hogy hozzá képest én semmi vagyok – megálltam, mert lassan alig kaptam levegőt az oldalamban érzett égető fájdalomtól.
Az arcomon ejtett karmolások nyomai forrón parázslottak a bőrömön. A torkom pedig össze szorult egy láthatatlan erőtől. Elakartam zuhanni újból, le a sötétbe, amikor Aiolosz kezét a vállamon éreztem és a hangját nagyon közelről.
– Végy egy mély levegőt – azt tettem, amit mondott és a testem megtelt friss levegővel – Nagyon jó – miközben folytattam a fájdalom fokozatosan múlt el és ahogy teljesen nyoma veszett, muszáj volt éreznem is.
Odatettem az oldalamhoz a kezemet, aztán az arcomhoz, torkomhoz, emlékezve a pincér lányra, ahogy rám nézett bent, de minden bizonnyal csak a látványos visszatérésem rémisztette meg.
– Nincsenek ott Sean – az alku megmentett, de Héra megkínzott majd végül megölt ott a sikátorban – A halál sosem egyszerű. Mindig hagy nyomot maga után, de sosem felszínit, hanem sokkal mélyebbet. Érezni fogod évek múltával is, viszont a rossz emlékek elmosódhatnak – már sokkal jobban voltam és észre vettem a vállamon nyugvó bekötött kezét.
– Ha van valaki, aki képes elfelejtetni és helyette újakat létrehozni – a szavai nem csak nekem szóltak, ha nem önmagának is.
A seb, amit magán viselt talán köze volt mind ehhez. Egy napon remélem, hogy egyszer rá fog találni valakire, akivel megtudja majd osztani. Megérintettem a kezét és ott tartottam. Ő pedig megválaszolta az én kérdésemet.
– Egy fajta tiszteletadás az istenektől az emberek felé. A halandó létben rejlő lehetőségek megismerése – elhúzta a kezét és én vele együtt fordultam felé.
Ahogy folytatta, úgy nézte és kezdte levenni róla lassan kötést
– Halandó testben, amely mi magunk vagyunk. Önmagunk. Szabadon. Sebezhetően. Korlátozott erővel. Átérezni talán egy pillanatig is, hogy milyen lehetne embernek lenni – levette és sehol egy vágás nem volt rajta.
– Mások ezt persze nem így látják – rám sandított és mind a ketten kiről van szó – Ők egyszerű porhüvelynek használják az embereket, hogy megszállják és elérjék velük a céljaikat – mielőtt még berakta volna véres kötést a zsebébe, egy percig még az ujjai között tartotta.
– Egyben lehetőség, hogy megismerjük a halandót, akit az alku során kiválasztunk – váratlanul értek a szavai és egyből gondolkodni kezdtem. Hol? Mikor? És mégis hogyan? – a reggeli arc, ami az ágyamban fogadott, nehéz lett volna nem észrevenni – ellentétben velem – és talán ezzel meg is kaptam rá a válaszomat.
Nem tudom mit tett végül a kötéssel, mert amikor felfigyeltem, már nem mellettem állt, hanem már jóval előrébb sétált és csak az érdekelt, hogy minél előbb utolérjem. Amikor beértem már újra önmaga volt, a fiatal srác nyári ruhában, aki számára az élet csak egy nagy játszótér, de most már én is tudtam, hogy ennél sokkal több rejtőzik benne. A külvilágnak pedig csak annyit mutat, amennyi éppen szükséges.
– Kezdem most már sejteni, hogy az apám miért választott téged – csábosan végigfuttatta a tekintetét rajtam, de tudtam, hogy csak viccel, ami az azt követő harsány nevetése igazolt is, amire muszáj volt visszavágnom.
– Tényleg? – a kérdésemet hallva megálltunk a park közepén található szökőkútnál és az onnan elágazó ösvénynél – Akkor kérlek ne fogd vissza magad, mert én is szeretném hallani
Csak viccnek szántam az egészet, de legbelül valamiért igen is izgatott a válasza, hogy mi az, amit én nem veszek észre és ami miatt most ebbe a helyzetbe kerültem. Mindeközben Aiolosz elnézett a fejem fölött és érezve, hogy talán ezzel akar megszökni a válasz elől megakartam bökni. Az ujjaim félúton megálltak, ahogy hirtelen mindkét kezével körbe fogta őket. Az érintése meleg volt, de az izzó forróság a bőröm alatt elmaradt. Kellemes, de nem egy szeretőé, hanem mint egy baráté.
– Vigyázz magadra Sean és kérlek add át üdvözletemet a makacs apámnak – elengedte a kezemet, az ujjaim között volt a szatyrom és valahogy már is pár lépéssel messzebb állt tőlem, viszont a következővel még egyszer utánam fordult.
– Édesszájú és nagyon szereti a diót – újra megindult, aztán megint szembe nézett velem miközben számomra végre értelemet nyert a vásárolt karamellás kávé és muffin.
– És ha lehetne, hogy még egy ideig nem szólsz a… – gyorsan bólintottam egyet és vettem egy nagy levegőt, ahogy az oldalamban érzett fájdalom egy pillanatra visszatért.
Megértette, aztán végre folytatta az útját a szökőkúttól balra nyíló ösvényen. Figyeltem még egy darabig az alakját, míg nem a fákról lehulló levelek a szél segítségével összeálltak egy nagy forgatagba a szemem előtt. Egy pillanatra még ott ment. Megállt és visszafordult. Rám kacsintott. Aztán a következőben már eltűnt.
Elindultam a másik irányba. Eleinte sétáltam és próbáltam össze rakni a darabkákat, amit eddig tudtam.
Zeusz eljött tegnap este hozzám valamilyen célból, amiért szövetkezett a fiával, hogy elrejtse őt a többi isten elől. Felnéztem az égre. A vihar. Az eső. A szél. Az, hogy egész nap ilyen borús idő volt, nem lehetett véletlen – főleg, hogy a heti előrejelzések erről egy szót sem ejtettek. Nem beszélve arról, hogy a lakásból a patikába és Héra elől való futás közben sem áztam meg. Legalább Aiolosz ennyiben a segítségemre volt, ha nem veszük számításba a reggelit. Héra pedig elszántan Zeuszt keresi és ezért az információért hajlandó még ölni is.
Kiértem a parkból és a maradék utat már futva tettem meg a lakásomig. Válaszokat akartam és bármi is van készülőben, egyetlen egy személyről tudtam azt, hogy ismerheti őket. A fiának nem említettem a fekete sebet, de biztos voltam benne, hogy még ezért is önmagát okolná, így a biztonság kedvéért nem tettem. Aztán hirtelen eszembe jutott.
A nyitott ablak
A szél.
A takaró.
Talán semmi lényeges – gondoltam magamban, még is a lábam gyorsabban kezdett járni.

Az ajtó zárva volt, amit egyből jó jelnek vettem. Kinyitottam, majd bezárva magam után egyből a szobám felé tartottam. Az ágyon a takaró össze volt gyűrődve. Először az ablak felé néztem, ami ugyanúgy zárva volt, amikor elmentem, majd a másik irányba végre megpillantottam. Nem léptem be, hanem inkább ott maradtam a konyhától elválasztó küszöbnél és csak figyeltem. A meztelen lábfejét a padlón. A lábát megformáló izmot és erőt. A köztük lévő férfiasságának vonalát és onnan hátulról a fenekének ívét. Fel a világos ágyék szőrzetén át a köldökéig, amelyet megtört a behajlított karja. A rajta végig futó dominancia. Az ujjai, ahogy lapozták az egyik könyvem lapjait. A szája végén támadt gödröcske és az ajkai rezdülése egy-egy szónál, ami megfogta a tekintetét. A szeme elveszett a sorok között. A sűrű szőke borostája és tarkójáig érő világos haja. Az aranybarna bőre végig a testén. Mindez együtt olyan intenzitással bírt rám abban a pillanatban, hogy csak egy dologra voltam képes gondolni és vágyni egyszerre. Az érintésére a testemen és ezt tudatni is akartam vele mindenáron. Lépni akartam egyet előre, mire azon nyomban visszahúztam. Újra megtörtént – ahogy este, úgy reggel és most is. Olyasfajta érzések, amelyekről én magam sem tudtam, hogy egyáltalán akarom-e vagy nem. Egy erő, ami megpróbál a karjaiba csalni – valamiképp sejtettem, hogy az alku vagy Zeusz, vagy akár mind a kettő állhat a háttérben, viszont meg kellett próbálnom erősnek maradni és ellenállni a kísértésnek. Újra megtettem azt a lépést, de most már tiszta fejjel, viszont még mielőtt a cipőm egyáltalán érintette volna a padlót meghallottam a nevemet.
– Sean – egy határozott mozdulattal becsukta a könyvet és felém fordította a fejét – Nem tudtam, hogy ennyire szereted a könyveket
Kinyitottam a számat, de közben rájöttem, hogy fogalmam sincs mit mondjak, így hát gyorsan becsuktam. Ott álltam mozdulatlanul és nem tudtam mit tegyek most. Szó szerint lefagytam, ő pedig ezt nagyon is élvezte. Mosolygott, egy olyan férfi személyében, aki tökéletesen tudatában volt a hatalmával, mind fizikailag, mind pedig szellemileg, hogy milyen hatással is van ez másokra. Próbáltam kerülni a tekintettét, ami sikerült is egy ideig.
Kerestem a könyvet, amit olvasott. Melyik lehetett? Hova is rakta vissza? Biztos, ami róla szól, vagy nem?
Az ágyat figyeltem. Meddig alhatott? Milyen lett volna, ha mellé bújok? Az illatáról nem is beszélve.
Ezután már nem sok választásom maradt, mint egyenesen ránézni. Miért vagyok ennyire gyenge? Tudtam, hogy köze van valamiféle láthatatlan erőnek ahhoz, hogy szinte alig bírtam tartani magam a jelenlétében, elfelejtve minden problémámat, beleértve a múltat is. Kívántam, de olyan értelemben, hogy szinte bármit megadtam volna, ha most rögtön az ágyra dob és azt tesz velem, amit akar. Várjunk csak! Ez nem én vagyok. Szedd össze magad Sean – a fejemet elborító rózsaszín ködön át láttam, ahogy lassan végig futtatja a szemét rajtam. Csak egy szavába került volna és már nem lenne rajtam semmi. Láthatná a merevedésemet, ahogy most én néztem szembe az övévvel. Centiről centire emelkedett. Sose láttam még, csak éreztem. Fájdalmasan.
Pár órával ezelőtt pedig egészen másképp gondoltam rá. Mintha olvasni tudna a fejemben – felém fordult teljes alakjával, hogy alaposabban szemügyre vehessem, de még így is árnyékban maradt félig. Meg tettem és vele együtt újra felfedeztem a pillantásommal. Az elém tornyosuló magasságát. A teste bámulatos eleganciáját és a benne rejtőző félelmetes erőt. Napokat, de akár éveket is eltöltöttem volna csak azzal, hogy újra és újra megismerhessem minden egzotikumát.
Különleges. Gyönyörű. Maga a tökéletes férfi. Igazi meglepetés viszont akkor ért, amikor észrevettem milyen hatással is vagyok rá. A kezeit ökölbe szorította. Az izmai megremegtek a karján. A kék szemek, amelyekbe, ha belenéztem csak a készülő vihart láttam kibontakozni és most az egyszer kész voltam szembe is menni vele. Minden egyes porcikája sóvárgott, hogy érintsem meg. De, amikor látta a tétlenkedésem, ő maga indult meg és ettől végre magamhoz tértem.
– Zeai! – látva, hogy végre felé tartok, gyorsan megállt, viszont a mosolya egyből elhalványult, ahogy folytattam – Úristen a sebed!
Amit eddig árnyéknak véltem a bal oldalán, az maga az elfeketedett bőr színe volt. Ledobtam az ágyra a szatyrot és a zacskót, miközben közelebbről is megnéztem a sebet. Csúnya volt és nem úgy nézett ki, mintha meg akarna gyógyulni.
– Fáj? – nem válaszolt
Felnéztem rá, ő pedig teljesen félre értette.
– Csak, ha nem érsz hozzám most rögtön Sean – a férfiassága keményen hozzá nyomódott a combomhoz, ahogyan felém hajolt, hogy megcsókoljon.
– Erre most időnk Zeai – félúton megállt, én pedig kihasználva a zavarát megfogtam az ép vállát és leültettem az ágyra.
Leültem a sebes oldalára és elkezdtem kivenni a szatyorból, amire szükségem lehet. Zeai mindeközben némán ült és figyelte, hogy mit csinálok. Bekentem alkohollal a gézt és finoman rátettem a sebre. Néztem a férfi arcát, hát, ha csípi vagy hasonló, de mint Aiolosz, ő sem érzett nagyon semmit, vagy éppen csak nem akarta kimutatni.
– Csíp? megcsináltam még ezt háromszor, hogy befedje az egészet, közben pedig próbáltam elterelni a figyelmét vagy legalábbis az enyémet biztosan – Általában az a jó, ha csíp, mert akkor tisztítja a sebet. Anyám mindig ezt mondta nekem, amikor megvágtam magam vagy lehorzsoltam a térdemet.
Elkezdtem a kötözést és már félúton jártam, amikor megszólalt.
– Aggódsz értem? – nem akartam rögtön kimondani az egyértelmű választ.
Se nem túl gyorsan. Se nem túl határozattan.
– Igen – figyeltem, ahogy az arcára kerül az a rosszfiús mosoly, amitől a szívem már is gyorsabban vert – Elmondod, hogy ki tette ezt veled?
Elővettem még egy géztekercset és elkezdtem azzal is átkötni, hogy biztosan ott maradjon a seben, miközben ő maga elé vette a barna zacskót.
– Egyébként kerestek a munkahelyedről – legszívesebben a fejemhez csaptam volna, amiért elfelejtettem reggel felhívni a főnökömet, hogy ma mégsem megyek be.
Zeai ezt látva is rajtam gyorsan hozzá tette.
– De nyugi. Lebeszéltem az egészet – ivott egy nagy kortyot a kávéból, aztán rám nézett – Tudod milyen meggyőző tudok lenni.
Nem tudom milyen képet vághattam éppen, de azt tudom, hogy valami olyasmit akartam vele jelezni, hogy: Oh tényleg? Tényleg Zeai? Próbáltam elrejteni a mosolyomat, miközben még utolsó simításként bedugtam a maradék anyagot a kötés alá.
Fel sem eszméltem a nagy csend okára, csak, amikor felnéztem. Zeai kezében ott volt a sütemény. Felém fordult és utána minden nagyon gyorsan történt. A muffint eldobta, aztán egyből rám vetette magát. Küzdeni sem volt időm. Átfogta a csuklómat és a fejem fölé taszította. Megpróbáltam kitörni alóla, de szorosan ott tartott és engem nézett. Az írisze sötétebbnek tűnt, mint bármelyik viharfelhő az égen. Dühös volt és most újra láttam azt az embert, aki minden éjjel eljött hozzám éveken át. Követelve, hogy forduljak el és ne tegyek semmit, miközben megerőszakolt. Soha többé.
– Mondd el most azonnal, hogy hol voltál Sean vagy különben olyat teszek veled, amitől az eddigi büntetések semmik lesznek ehhez képest! – üvöltötte az arcomba és most látva fényes nappal a szörnyeteget kevésbé féltem, mint eddig.
Remegett. A teste, mint egy felhúzott íj, csak arra várt, hogy végre tegyen valamit a feszültség ellen. Cselekedjen. Büntessen. Üssön. Verjen meg, akár mit csak valami történjen. Én végig a szemébe néztem, egyszer sem fordítva el a tekintettemet róla. Az arcomat egy maszknak képzeltem el, rajta minden általa elkövetett bűnnel, amivel éppen most nézz szembe. Látva viszont, hogy nem törtem meg, jött a jól ismert módszere. Összeharaptam a számat, hogy még véletlenül se adjam meg számára az elégtételt, hogy lássa mennyire szenvedek. A célomat elértem vele és még jobban megszorította a csuklómat.
– Mit csináltál vele Sean! Áruld el vagy itt helyben eltörőm mindkét csuklódat! – nem érdekelt és hogy végre ő is szenvedjen egy halovány mosolyt sikerült elérnem.
El is értem, amit akartam. A szorítás erősödött, de kitartottam. A szemeimből a könnyekkel nem foglalkozva tovább figyeltem az arcát és láttam rajta. Jóérzéssel töltött el, hogy végre nem csak én érzek így kettőnk közül. Szenvedett, mert azt hitte a fiával voltam együtt. Féligazság, csak ő ezt nem tudta és még ha el is töri mindkét csuklómat, akkor sem fogok többet megalázkodni előtte. Azt akarom, hogy érezze át, akár még az életem árán is.
– Mondd el, hogy mit tett veled Sean! Válaszolj nekem! – már nem éreztem az ujjaimat és biztos voltam benne, hogy a következő szorításnál már mozdítani sem leszek képes – Azt mondtam válaszolj!
Nem szorított tovább, de nem is engedett el. Csak nézett mereven. Lihegett. Az arca csak pár centire volt tőlem. Aztán meghallottam, amit akartam.
– Kérlek Sean. Kérlek! Csak, mondj végre valamit – harag, gyűlölet, erőszak, féltékenység, mindenre felkészültem, csak arra nem, amit ezután láttam.
– Sean – gyengült a szorítása és az erő, ami eddig ott tartott, elengedni látszott.
Könnyűszerrel kiszabadulhattam volna. Akár, ha megkérem, akár, ha fájdalmat okozok neki, ő akkor is elengedne. Megalázhatnám és elismételném az összes szót, amivel engem illetett mindezidáig. Utána pedig meg sem állnék az ajtóig, hanem futnék tovább, minél messzebb tőle. De nem tettem, mert én nem vagyok olyan, mint ő.
Egy szörnyeteg. Egy isten.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom – mindezt úgy, hogy közben egy könnycsepp gördült le a szeméből.
Elvette a kezét a csuklómról. Az ujjaimat párszor megmozdítottam, szerencsére csak elzsibbadtak, ami nem volt igaz a kezemről. Nem tört el, de ahogy magamhoz húztam éreztem az égető fájdalmat a bőröm alól. Zeai ezt mindvégig csendben nézte, aztán lefordult rólam és a következő pillanatban leszállt az ágyról. Odament a szekrény melletti falhoz és az öklével belevágott egyet. Mire észbe kaptam volna már mindkettővel ütötte. Az egész lakás zengett tőle. Egy gyors mozdulattal lemásztam az ágyról és odaérve hozzá megragadtam mindkét csuklóját. Tudtam, hogy nem lettem volna rá képes, ha nem hagyta volna, amiért már is hálás voltam neki. Ironikus volt, mert ugyanúgy összefogtam, ahogy ő tette előbb velem. Ránéztem, de ő nem tudott. Ideje volt hát az igazságnak.
– Azért mentem el, mert féltem, hogy a sebed tovább fog fertőződni – néztem egyenesen a cápa-szerű harapásra – így hát lementem a patikába, de közben adódott némi probléma
Az utolsó pár szónál már felnézett. A testét eddig átjáró félelmetes erő újra kezdett alakot ölteni, míg nem valami olyasmit tettem, amire még ő sem számított. Megfogtam a két kezemmel az arcát és megcsókoltam.
Csak állt ott egy helyben. Ledermedve, de éreztem, ahogy kezd megnyugodni és átengedni magát a csókomnak. Én egyszerű halandó képes voltam a nagy Zeuszt meglepni. Nem semmi – elmosolyodtam és ezt megérezve végre beengedett, majd viszonozta. A kezei rátaláltak a testemre és közelebb húztak hozzá.
– Találkoztam a fiaddal – tudtam, hogy mit ígértem és be is akartam tartani, még ha ezzel nem is mondom el a teljes igazságot Zeainek – Ő segített, aztán meghívott reggelizni. Elmondta, hogy mennyire édesszájú vagy és szereted a diós süteményt
A pillantása a földre esett, míg én végig csak az arcát figyeltem. Tudtam, hogy mit nézz és hogy min gondolkodik. Megtámadott, de nem azért mert a fiával voltam, hanem mert attól félt, hogy elveszíthet és többé nem leszek az övé. Én pedig most az egyszer szembe szálltam vele, megmutatva neki, hogy nem félek tőle és többé nincs hatalma felettem. A szörny a sötétben eltűnt, a férfi pedig aki maradt, megtört és most először félt, hogy egyedül marad. Most én is félek. Félek bevallani magamnak, hogy nem tudom hogyan tovább. Mind a ketten győztünk és mind a ketten vesztettünk is. De bárhogy alakul a holnap, az alku még él.
Az istenek nem látnak minket, legalábbis Aiolosz szerint. Én pedig így vagy úgy, de hozzátartoztam, akár szeretném, akár nem. Bárhova bújnék el vagy futnék, ő úgy is megtalálna és visszahozna. Mint egy fordított őrangyal. Vagy inkább ördög -visszafordult felém és képtelen voltam elrejteni a mosolyomat.
– Min mosolyogsz? – átragadt rá is a jókedvem.
– Nem biztos, hogy elakarom mondani neked – közel hajoltam a szájához, hogy szinte csak egy mozdulat választott el tőle – Nem tudom, hogy megérdemled-e
Visszahúzódtam, hogy lássam az arcát és ki tudjam olvasni belőle, mit lép erre, amikor is a kezei megindultak. Egyik pillanatban ott álltam még előtte, a másikban már a levegőben voltam a karjaiban. Az egyikkel megfogta a hátamat, míg a másikkal belemarkolt a fenekembe. Próbáltam dühös lenni, vagy legalább tettetni, de nem sikerült.
– Tegyél le! Zeai. – már nevettem és velem együtt ő is – Zeai! Akkor sem fogom elmondani neked
Nem volt semmi esélyem ellene. Tett velem pár lépést, majd látva, hogy mire készül, azon nyomban vágtam felé egy csúnya grimaszt.
– Azt hiszed ezzel megtudsz győzni, hogy ne dobjalak le? – lenéztem az ágyamra, majd vissza rá.
– Igen – aztán úgy tettem, mintha átgondolnám az egészet, ami még nagyobb mosolyt csalt az arcára – És használ?
Eljátszotta ugyanazt, amit én, majd nagyon komolyan annyit mondott, hogy:
– Nem – hamarabb leértem, mint azt vártam, de még gyorsan felkúsztam a párnák közé, hogy ne kaphasson el.
Már éreztem a lábamon a kezét, ahogy lehúzz és újra felettem lesz. De mikor hátra néztem ő ott ült az ágy szélén és engem nézett.
– Sean
– Zeai – szeretem a nevét kimondani, még ha tudtam is, hogy nem az igazi.
Figyeltem, ahogy a nagy főisten ott ül és most az egyszer rám vár.
– Mondd el mit szeretnél Sean? – a legmeglepőbb, hogy elképzeltem.
Ugratom még egy kicsit. Nevettünk. Beszélgettünk. Ő elmondja, miért jött ide és én elmondok minden mást is. A reggel történtek meg simán csak elvesznek a tegnapban. De nem ezt tettem, hanem hallgattam egy belső hangra, ami azóta, hogy megláttam egyfolytában suttogott a fülembe. Nem akartam többé küzdeni ellene.
Igaz furcsa volt, mert pár órája még látni sem bírtam őt, most viszont újra engedtem magamnak, hogy újra képes legyek hinni.
– Téged – csak őt akartam
Zeai lehúzta rólam a cipőt és vele együtt a zoknit.
– Téged – álmodtam már erről.
Felkúszott a derekamig, majd elkezdte kigombolni a nadrágomat. Ha nem lefelé, akkor egyenesen a szemembe nézett. A sötét fellegek elvékonyodtak és valami új szín költözött bele. Olyan, mint a tiszta napfény. Amikor végzett együtt az alsómmal lerántotta rólam és ledobta a földre. Az ujjai újra rátaláltak, amitől az egész testem megremegett. Nem csinált semmit, de már az is elég volt nekem.
– Téged – csak úgy, mint éjjel.
Felültem és mikor elkezdte felfelé húzni a pólómat felemeltem a karomat. Eldobta és utána már csak mi voltunk meg az ágy. Odahúzott magához és szorosan ott tartott. Úgy csókolt, mint még soha. Mintha minden levegő vétel kár lenne, hogy közben elengedjen. A testünk ott abban az ölelésben eggyé vált. Átkaroltam a nyakát és szinte már az ölében voltam. A keze lecsúszott és megragadta mindkettőnk férfiasságát. Húzott egyet és mind a ketten már is hevesebben vettük a levegőt. Éreztem, amit ő érezz és minden részem még több ért kiáltott.
– Zeai!
– Sean! – megcsókoltam, amikor hirtelen ellökött magától
– Zeai! Mi a… – a kezével odakapott a szívéhez, mint akinek infarktusa van, de ez rosszabb volt.
Sokkal rosszabb. A fekete fertőzés vagy méreg már átterjedt a felsőteste másik oldalára is. Aztán már csak azt láttam, hogy a férfi szeme becsukódik és eldől az ágyon. Látva, hogy legurul gyorsan lemásztam és a végénél visszalöktem. Féltem, ha leesik és beütné a fejét az csak rontana a helyzeten. Mellé térdeltem és elkezdtem szólongatni.
– Zeai! Zeai! Kérlek térj magadhoz! – a feje fölé hajoltam és nem érezve, hallva, illetve látva, hogy lélegezne összeszorult a szívem – Ne! Ne! Zeai! Kérlek ne!
Elmentem az asztalomhoz és megfogva a mobilomat egyből tárcsázni kezdtem a segélyhívót, majd a mentőt. Szívinfarktust mondtam. Nem tudtam, mit mást tehetnék, míg nem ránéztem az ablakra. Azonnal odarohantam és felhúztam.
– Aiolosz! Aiolosz! Kérlek segíts! – kiáltottam ki, de döbbenetemre az ég tiszta volt és sehol nem volt egy felhő.
Tudtam, hogy ez mit jelenthet. Eljöttem az ablaktól. Lefeküdtem az ágyba mellé és mind addig míg bebújtam karja alá visszatartottam a könnyeimet. Átöleltem, ahogy csak tudtam és beszéltem hozzá és minden más istenhez is egyszerre, hogy ne haljon meg. Csak abban reménykedtem, hogy mielőtt Fenrir megölne, még láthatom Zeait. Éppen és egészségesen ahogy kinyitja a szemeit és meglát. Szerencsémre a mentősök hamarabb ideértek.

A városban, pár perccel később Sean és Aiolosz szétválása után…

Ron egész életében csak félelmet ismerte és mindig egyedül volt.
De többé nem – ahogy pár hónapja a nő is ezt mondta neki
Most végre nem kellett többé félnie, mert most már többen voltak.
– Itt van valahol. Tudom – Ron mindenáron bizonyítani akarta rátermettségét Hétnyelvűnek és ezért készen állt bármit megtenni.
Tegnap este óta egy szemhunyásnyit sem aludt és mint kiderült többé már nem is volt rá szüksége. Szinte egész végig a várost járta, csak hogy segítsen megtalálni azt a személyt, akit az újdonsült barátai kerestek.
Eleinte csak egy hang volt, míg nem az elméje mélyéről még hat csatlakozott hozzá. Mindegyikük más volt. Mindegyikük különleges volt, ahogy most már Ron is annak érezte magát. Többé már nem azaz árva volt, akivel azt csinálnak, amit akarnak az emberek büntetlenül. Ők is egy dologra vágytak, akár csak ő. Igazságra.
Ahogy meglátta a parkot a utca végén, a legközelebbi sötét sikátorba szaladt, ahonnan pár ugrással egyik falról a másikra már is fent volt az épület tetején. Egy pár tömbön átszaladt, míg nem megállt a legutolsó szélén, amely előtt ott tornyosultak előtte a szél futta fák. Beleszagolt a levegőbe és valami baj volt.
A határtalan erő mellé, kivételes szaglást is kapott a Hétnyelvűtől, aki rögtön megtanította az este folyamán, hogy hogyan is használja. Gyorsan tanult és örült, hogy ezzel is lenyűgözheti az ősi lényt. Azonban a szag elveszett, ami szinte lehetetlen volt. A többi embert csak egyfajta illat vette körbe, míg ennek a személynek sokkal komplexebb volt, ami nem kicsit gondolkodtatta el, hogy ki lehet valójában. Mind a heten érezték, amit ő és most dühös volt.
– Elvesztettem! – káromkodott, míg nem a fejében megszólaló hét sziszegő hang türelemre bíztatta.
– Elő fog kerülni
– Adj időt magadnak
– Meg lesz az nem sokára
– Utána pedig elkapjuk, ahogy kérte
– Előbb mi, aztán ő
– Eljön az igazság
– Végre szabadok leszünk – Ron eleinte ült majd aztán lefeküdt a tető párkányára.
Hallgatta a heteket és közben nézte a parkot.
Akárhol is vagy mi megfogunk találni – szeretett így gondolkodni és többé nem érezni a magányt, amivel az élet sújtotta. De még most is ha lehunyta a szemét megint ott volt.
A takaró alatt. Az ágyában.
A szobájában, amiről azt hitte, hogy képes kizárni őket. Tévedett. Minden este eljöttek érte. 8 év kellett hozzá, de végül sikerült elszöknie.
A gond csak az volt, hogy soha nem tudott igazán megszabadulni tőlük. Ott voltak a fejében és a testén. Az emlékeiben és a rémálmaiban. Egyszer félt, hogy egyedül marad örökkre, míg nem azt kívánta bárcsak úgy lett volna. Aztán túl sok lett. Nem bírta tovább elviselni és véget akart vetni, de mint az életében, ez sem a tervek szerint alakult. Nap, nap után csak feküdt az ágyban, míg egy angyal eljött érte és megmentette.
– Itt van – Ron felkapta a fejét és már újra érezte
– Menj utána
– Ne hagyd meglógni
– Szükségünk van rá – felkelt és a házak tetején át követte a szagot
– Ez az Ron
– Csak kövesd, ahogy tanítottuk – átszelte a park oldalát, míg nem megállt a sarok végénél és lenézett.
Éppen kijött a parkból és átsétált a szemben lévő járdára, ahol Ron is volt.
– Ő az – követni kezdte – Biztosan ő lesz az
Az tömény, összetett illat olyan kézzel foghatónak tűnt előtte, hogy szinte harapni lehetett volna.
Ron nem mert semmire gondolni és egyébként sem tartozott rá, illetve jobban szerette a nőket. De ez nem jelentette azt, hogy nem találta a fiú illatát vonzónak. Azt viszont furcsának találta, hogy a Hétnyelvű nem szólalt meg. Egyikük sem, amióta megtalálta a célszemélyt. A fiú eljutott az utca feléig onnan viszont átment a túloldalra és egyenesen bement egy boltba.
A ruha üzletben van. Mit csináljak? – de csak némaság fogadta. Hé! Mi van! Hol vagytok? – eddig segítették mindenben és félt bevallani önmagának is, de ők tartották egyben. Nélkülük a félelem újra kezdte szét szedni belülről és a régi a sebek újra szét nyílnak szép lassan. Ron. Én kicsi erős fiam. Adj egy puszit a számra – becsukta a szemét és vett egy mély levegőt. Nem! Nem! Nem! – többé már nem fogja hagyni magát.
Ökölbe szorította a kezét. Kinyitotta szemét és át sem gondolva felugrott, olyan erősen, hogy az alatta lévő beton megrepedt, ő pedig egyenesen a ruhabolt tetejét vette célba. Maga elé kinyújtotta az öklét és amikor elérte a tetőszerkezetet, az úgy tört össze alatta, mint egy marék kártyavár. Hatalmas porfelleggel ért földet, de azt még ő is kitudta venni, hogy ez nem egy ruhabolt, hanem igazából csak egy üres épület. Körbenézett és próbált nem vigyorogni az általa keltett lyukon a mennyezeten.
Hova lett? Hiszen láttam épp ebben a pillanatban bejöni. – keresett bármiféle más ajtót a főbejáraton kívül, de nem talált egyet sem, ami viszont nagyon zavarta, az a rengeteg por volt. Még mindig körülötte keringett és úgy tűnt egyre sűrűbb lesz. Köhögni kezdett és váratlanul újra meghallotta a sziszegést a fejében. Nem éppen azt a választ kapta, amire számított
– Csapda – ekkora már olyan erősen kavargott közben a por, hogy képtelen volt már szinte átlátni is rajta
– Miért nem figyelmeztettek előbb? – kiáltotta Ron, de a hangok újra némaságba merültek, míg valakinek éppenséggel volt mondanivalója rajtuk kívül.
– Szóval te vagy az, aki megtámadta az apámat – nem látta ki az, de amikor beleszagolt a levegőbe az illat ugyanaz volt – Bocsánat a megtévesztésért, de muszáj volt élőben is meg ismernem téged.
A porfelhő szinte falat emelt közte és a külvilág közé, viszont az egyetlen dolog, amire igazán szüksége ott volt csak egy karnyújtásnyira. A fiú.
– Csinálhatjuk ezt gyorsan vagy lassan. Te döntesz? – Ron kinyitotta a száját, de ahelyett, hogy az ő hangja válaszolt volna ők szólították meg az idegent.
– Szelet hányó
– Fattyak egyike
– Szélmalmot kergető – a por fal közeledett felé
– Apja söpredéke
– Mardosó bűn
– Felégetjük a tested – Ron iszonyatos fájdalmat érzett a vállától egészen az ujjáig, míg nem észre vette, hogy a karja már nem is az övé volt.
– Aiolosz. Meghalsz – előre nyúltak, át a porfelhőn és ahogy áttörtek úgy változtak át két sötét lila pikkelyes sárkányszerű fejjé, amelyek egyenesen a fiú felé tartottak. Látni engedték hatalmas éles fogaikat, amelyekről izzó zöld cseppek hullottak alá a padlóra. Nem maradt más a helyükön, mint egy pár égettet szélű lyuk.
A két fej kész volt bármibe belemélyeszteni magát, ami az útjukba kerül, főleg, ha ez egy isten volt.
Ron látta, ahogy az egyik pillanatban ott állt. A fejek harapásra készen lecsaptak, de egyenesen átmentek rajta, bele a szemben lévő falba. Az illúzió pedig szerte foszlott. Az ütközés átjárta Ron testét. Olyan volt számára, mint ha véresre püfölte volna falat az öklével. Amennyire tudott körbe forgatta a fejét és keresni kezdte.
Hova lett? – amikor is a hátából valami előtört. Egy újabb hosszú sárkány fej volt, ami hatalmasra tátva a száját beleakarta mélyeszteni a fogát a hátul álló fiúba, de mint az előző ez sem volt az igazi. Csak ez most levegő helyett porból állt össze.
– Csak kerüljön a fogam közé – és elkezdte kiköpni a szájából a port, Ron pedig érezte a nyelvén a keserű ízt – Bújj elő, te gyáva féreg
– Oh pontosan ott vagyok, ahol lennem kell – már csak a gyomrában érzett fájdalomra eszmélt fel és hogy a rúgás egyenesen átrepítette a szemközti falra.
Hétnyelvű újra elnémult a fejében és közben visszakapta a testét, ami bárcsak ne történt volna meg. A szája teljesen kiszáradt, a kezeit pedig nem tudta megmozdítani és most már a hasa is fájt.
Hangosan nyöszörgött és tudta, hogy most csalódtak benne. Kérni akart még egy lehetőséget és fohászkodott hozzájuk. Csak ne maradjon egyedül a sötétben.
Nem volt erős. Mindig is gyenge volt. Most pedig talán elveszítette az egyetlen lehetőségét is, hogy megmutassa mindenkinek az ellenkezőjét.
Ott feküdt tétlenül és hallotta a közeledő lépéseket. Be akarta csukni a szemét, hogy ha talán nem látja majd, akkor kevésbé lesz fájdalmas, míg nem a fiú hangja meglepte.
– Bocsáss meg az előbbiért – letérdelt elém és finoman megfogta a kezemet – De csak így tudtam biztosra menni, hogy Hidra elmegy egy időre
Beleszagoltam a levegőbe.
Nem ő volt az, vagy legalábbis most már nem. Az illata hasonló volt, de mégis más. Néztem a virágokat a rövid nadrágján és közben minden elnyűtt légzéssel egyre jobban éreztem magam.
A hasam már egyáltalán nem fájt. A torkom száraz volt nagyon, viszont amikor elengedte a kezemet, újra tudtam mozgatni az ujjaimat.
– Gyere hadd segítselek fel – meglátva a kinyújtott karját felém megragadtam és egyetlen egy mozdulattal felhúzott.
Nem tudtam mit mondani és egyszerre féltem, hogy ha megtenném, akkor Hétnyelvű válaszolna helyettem megint, illetve újra kezdődne az egész.
– Ki vagy te? – a hangok nélkül a fejemben támadt űr visszatért, megtöltve félelemmel.
Játssz velem Ron. Játsszunk egy új játékot. Mit szólnál, ha most beöltöztetnélek. Ron. Én édes… – ahogy a torkomon kifért üvölteni kezdtem, hogy elnyomjam magamban.
– Mi a baj? Rosszul vagy? – a fiú nem értette, ahogy senki más sem és az egyetlen, ami eddig segített az a fájdalom volt.
Ütni kezdtem jó erősen a fejemet.
Ron! Apu és anyu most nagyon dühös rád. Rossz kis fiú – nem bírtam tovább és a szemeimből már a könnyeim hulltak.
A tenyeremmel kezdtem, aztán már az öklömmel akartam folytatni, amikor a srác rám kiáltott.
– Hagyd abba! – lépett egyet felém és kinyújtva a kezét megakart érinteni.
A szörnyek visszakerültek a szekrénybe, abban a pillanatban, ahogy a tudatómat újra megtöltötte a kellemes sziszegés.
– Ügyes fiú vagy Ron
– Innentől bízd ránk – megragadtam a fiút kinyújtott kezét, aki azon nyomban felkiáltott fájdalmában.
Az ujjaim belemartak, de aztán ahogy jobban megnéztem, újra a pikkelyes sárkány fej lett helyén, amely most végre elérte a célját. Fogai mélyen benne voltak a fiú a barna bőrében, amely úgy tűnt egyre sötétebbé válik. Meredt üveges tekintettel figyeltem a srác szenvedését, míg nem egy árnyat vettem észre mögötte.
– Itt van – sziszegték egyszerre és a fej ebben a pillanatban engedte el a karját.
– Mi vagy te? – ez volt az utolsó szava, míg nem egyet hátra lépett és megállt.
A hang, ami megszólította hátulról ismerősként csengett.
– Az már nem fontos Aiolosz. Ne is törd rajta tovább a kis fejedet – a fiú és én egyszerre meredtünk a mellkasából kinyúló öt éles pengére – Szép munka volt a viharfelhőkkel. El ismerésem, csak kár, hogy most minden kárba vész a haláloddal. Fattyú
Még mélyebbre tolta és észrevettem, hogy azok valójában hosszú körmök voltak egy kéz végén.
Felnézett a srácra és a mindenki döbbenetére egy széles mosolyt villantott felé haláltusája közben.
– Nem fogsz győzni – erre egy göndör vörös hajú hölgy fehér ruhában kilépett az árnyékok közül és odahajolt a nő a füléhez.
– Már győztem is Aiolosz és ahogy te, úgy Zeusz is megfogja tudni milyen érzés veszíteni – egy mozdulattal kihúzta és ahelyett, hogy vér ömlött volna a padlóra, fény tört fel belőle. – Az egyetlen dolog, amire pedig még emlékezni fogsz azaz újabb kudarc, hogy cserben hagytál egy újabb életet
A fiú felnézett rá. A teste lassan kezdett eltűnni. Daccal a tekintetében mindvégig a nőt figyelte, míg nem egy apró fénygömbbé válva eltűnt. A gömb pedig elszállt a tetőn át.
Nem értettem, hogy most mi történt, de amikor a nő megszólított, egyből tudtam, hogy kicsoda.
– Hello Ron. Úgy-e megmondtam neked, hogy soha többé nem leszel egyedül – ő volt az angyal, aki megmentet.