Hónap: 2018 január

Ma utaztam Tokióba, és már a kollégiumi szobából írok beléd. De hadd meséljem el, mi is történt ma velem.

Az egész azzal kezdődött, hogy reggel hétkor felkeltett az az átkozott vekker. Igen, nincs mobilom, mint a többi hozzám hasonló korú fiatalnak. Így az ébresztőóra hangjára ébredtem mély álmomból. Bevallom, nagyon szépet álmodtam, mégpedig azt, hogy már az egyetemen vagyok, és barátok vesznek körül. Igaz barátok, akikben megbízhatok, és akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Remélem ez így is lesz, mert nem szeretném, ha eltaszítanának.
Szóval felébredtem, és egy ideig nem igazán tudtam, mit is akarok tenni. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap ösztöndíjat kaptam, és elfogadtam azt. Hurrá! Egyetemista leszek, mégpedig már holnaptól! Szinte felpattantam az ágyból, mire a mellettem levő ágyon is mocorogni kezdett a takaró, és hamarosan egy álmos és igencsak kócos fej bukkant elő.

– Mi ez a nagy ricsaj, így éjnek évadján? – kérdezte a fiú, akiben barátomra, Hagawa Ryo-ra ismertem. – Mit csapsz ekkora lármát?

– Gomen nasai, Ryo-kun! – mosolyogtam bocsánatkérően. – Csak olyan izgatott vagyok.

– Miért? – ült fel.– Találtál munkát?

– Sokkal jobb! – vigyorogtam. – Ösztöndíjat kaptam a Todai-ra!

– He?! – nézett rám meglepetten és felül. – Ez biztos? Tényleg?! Mikor indulsz?! Mit fogsz tanulni?!

Ömlöttek belőle a kérdések, és hamarosan a többiek is felébredtek. Mikor megtudták az örömhírt, gratuláltak nekem és mindenfélét kérdezgettek. Persze páran irigykedtek, hogy nekem milyen mázlim van, de úgy alapjában jól fogadták a dolgot. Ryo szomorú volt, mert elválunk. Két évvel fiatalabb nálam, most kezdi a felső-gimnáziumot. Remekül tanul, ha ilyen jók maradnak a jegyei, talán ő is pályázhat ösztöndíjra. Mindig jól megvoltunk, mióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom.

– Shinji-kun – mászott át az ágyamra –, tényleg elmész?

– Tényleg – bólintottam. – De ígérem, hogy hétvégente hazajövök és meglátogatlak, ok?

– De, el fogsz felejteni. Lesznek új barátaid, és én már nem fogok számítani – szontyolodott el.

– Dehogynem – borzoltam meg a haját. – Te mindig a legjobb barátom maradsz, ezt soha ne feledd el!

Ettől némileg felderült, én pedig felkeltem, felöltöztem és nekiláttam összepakolni. Nem volt olyan, hú de sok cuccom, de egy bőröndöt és egy hátitáskát így is megtöltött. Aztán lementem reggelizni. Ez volt az utolsó reggelim az otthonban. Ryo meg, mint egy kiskutya követte minden lépésem. Mindig ezt csinálta, ma pedig főleg a sarkamban loholt, tudván, hogy legalább egy hétig nem lát. Láttam rajta, hogy szomorú, én is az voltam, de nem akartam előtte mutatni.
Megreggeliztünk, közben beszélgettünk. Mondta, hogy hiányozni fogok, és hogy reméli, találok új barátokat, és hogy ne feledjem el őt. Komolyan, mintha örökre válnánk el, holott nem így van. De hát Ryo mindig is ilyen kis érzékeny mimóza volt, elég volt, ha valaki csak hangosabban rászólt, máris elszakadt a cérna és sírva fakadt. Aztán persze mindig én vigasztaltam meg őt. Ő lett az én kisöcsém, akit meg kell védenem. De most már ideje volt, hogy egyedül boldoguljon, nem lehetek örökké mellette, hogy a széltől is óvjam. Tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de el kell engednie. Néha úgy éreztem, többet érez irántam, mint barát, vagy testvér iránt, de ezt a gondolatot mindig elhessegettem. Egyikünk sem volt meleg, csak ott voltunk egymásnak. Ez minden.

Reggeli után bekopogtam Yanagi-san irodájába és elkértem a papírokat. Ő is sajnálta, hogy búcsút veszek az otthontól, hiszen ez számára olyan, mintha a saját fia röppenne ki a fészekből. Kölcsönösen minden jót kívántunk egymásnak, majd a papírokkal együtt visszamentem a szobánkba. A többiek már rég nem voltak ott, mindenki ment, amerre látott, csak Ryo ült az ágyán és elmélyülten olvasott valamit.

– Mit olvasol? – kérdeztem, és leültem mellé.

– Csak egy könyvet – pirult el.

– Értem – bólintottam. – Nincs kedved kikísérni az állomásra? Addig még együtt lehetnénk és nem kéne egyedül kuksolnod idebent, kölyök.

– Dehogy nincs! – ugrott fel lelkesen. – Mikor indulunk?

– Most – jelentettem ki. – A vonat ugyan csak másfél óra múlva indul, de legalább nem kell sietnünk.

Boldogan mosolygott és kabátot húzott. Odakint a tegnaphoz hasonló, hűvös idő volt. Fogtam a hátitáskámat és a bőröndömet, majd elindultunk. Ahogy kiléptem az otthonból, még egyszer visszanéztem rá. Semmi különleges nem volt az épületen, csupasz, fehér falak, két emelet, régimódi stílus, de most valahogy fájt, hogy el kell hagynom, mégiscsak ez volt az otthonom az elmúlt 18 év során. Végignéztem az udvaron, ahol a kisebbek fogócskáztak, labdáztak, hintáztak. Megláttam a szobatársaimat, odamentem és elköszöntem tőlük. Megígértem, hogy majd jövök látogatóba. Mind fiatalabbak voltak nálam, mindig én voltam mindenki onii-chan-ja, így érthető, ha nehezen ment a búcsúzás. De nem nyújtottam hosszúra. Aztán visszatértem Ryo-hoz és elindultunk az állomás felé. Hátamon a hátitáska, a bőröndöt húztam magam után.

Út közben nem sokat beszéltünk. Ryo végig fogta a bal kezem – a jobbal húztam a bőröndöt –, és szinte meg sem szólalt. Tudtam, hogy le van hangolódva, amiért elhagyom. Szőkésbarna, kócos, lapockáig érő festett hajába bele-belekapott a feltámadó enyhe szél és megtáncoltatta tincseit. Sötétbarna szemei egyenesen előre néztek, mintha szándékosan nem nézett volna rám. Tisztában voltam vele, fáj neki az elválás, de ez ellen nem tehettem semmit. Ragaszkodott hozzám, hiszen én voltam számára az egyetlen ember, akit valaha szeretett, aki valaha testvérként törődött vele. Jóval alacsonyabb volt nálam, és olyan kis vékony, törékeny jószág, hogy attól féltem, az első szellő elrepíti jó messzire. Most visszagondolva, már tizenkét éve, hogy együtt vagyunk. Apja alkoholista volt és verte őt, anyját soha nem ismerte. Alig négyéves volt, mikor a gyámhatóság nálunk helyezte el, és sokáig senkinek sem akart megnyílni. Nekem sikerült a bizalmába férkőznöm, és azóta elválaszthatatlanok voltunk. Most mégis elválunk, ez okoz egy űrt a szívében akkor is, ha tudja, meg fogom látogatni.

Lassan, de biztosan elértük az állomást. Még jó háromnegyed óránk volt, míg a vonat befut. Megvettem a jegyem Tokióig, aztán leültünk a váróteremben. Ryo hozzám bújt, mint aki nem akarja, hogy elmenjek.

– Nem akarom, hogy elmenj! – suttogta halkan. – Hiányozni fogsz.

– Te is nekem, Ryo-kun – mondtam. – De mondtam már, meg foglak látogatni. Meg te is eljöhetsz ám Tokióba hozzám.
– Komolyan?! –nagyot nézett, erre szerintem nem számított. – És akkor majd megmutatod az egyetemet, meg mindent? Meg megyünk vásárolni is?
– Igen.
– Az jó lesz – egy kicsit vidámabb volt már –, de aztán ne felejts ám el, érted? Csinálj sok fényképet és küldd el nekem! Ja és írj nekem minden nap! Tudni akarom, mi van veled.
– Úgy lesz, ahogy akarod – simítottam meg az arcát, – Végül is, te vagy az én ˝kisöcsém˝, nem?
– Így van! – nevetett fel. – Neked pedig kötelességed megvédeni engem!

Még beszélgettünk egy csomót, felelevenítettük a régi emlékeket, a régi csínyeket, a tanárokat, szóval mindent, ami eszünkbe jutott. De sajnos az idő gyorsan elszállt és a vonat pontosan délelőtt tíz órakor befutott a kis állomásra. Felálltam és Ryo-val a sarkamban a peronra léptem.

– Hát akkor, minden jót Ryo-kun! – mondtam és megöleltem. – Aztán tanulj nekem sokat, most kezdődik életed fontos szakasza. Vigyázz magadra!
– Te is vigyázz magadra, Shinji onii-chan! – mondta ő is és átkarolta a nyakamat, majd apró puszit adott az arcomra. – Tanulj sokat és érezd jól magad ok? Aztán írj nekem még ma, hogy milyen a kolesz!
– Rendben, prücsök. De most már eressz, mert lekésem a vonatot!

Elengedett és láttam, hogy a szemében könnyek csillognak. Az én szívem is nehéz volt, de mennem kellett. Felléptem a vonatra, bőröndömet magam után húzva, aztán megálltam az ajtóban. Sípszó hallatszott, az ajtók becsukódtak és a vonat lomhán elindult. Ryo jött a vonat mellett, majd ahogy a szerelvény gyorsított, ő is futni kezdett. Közben kiabált valamit, amit nem hallottam, integetett, én visszaintegettem. Haja lobogott a szélben, ahogy rohant a vonat után. Aztán ahogy a vonat egyre gyorsabb lett, úgy maradt ő egyre hátrább, míg végül elhagytuk a várost és ő is eltűnt a messzeségben.
Felsóhajtottam, és ülőhely után kezdtem nézelődni. Hála az égnek kevesen voltak a vonaton, az út pedig alig félórás volt így vonattal, de úgy gondoltam, inkább leülök, mint hogy álljak a sok cuccommal. Így kiszemeltem magamnak egy üres padot és letelepedtem. Hát elhagytam szülővárosomat és elindultam egy új élet felé. Már nem volt visszaút, nem mintha vissza akartam volna menni. Tudtam, a régi életemnél csak jobb várhat rám. Legalábbis nagyon reméltem, nem szívom meg a dolgot ezzel az ösztöndíjjal. Azzal persze már akkor tisztában voltam, hogy nagyon jól kell majd tanulnom, ha nem akarom tartani az ösztöndíjam.

Jó fél órával később futott be a vonat Tokió Shinjuku állomására. Kiszálltam és tétován körülnéztem. Ritkán jártam Tokióban, rendszerint csak osztálykirándulások alkalmával, így most kissé elveszettnek éreztem magam. Bár volt térképem, ami alapján el tudnék jutni az egyetemig. Vagyis inkább a kollégiumig. Előkaptam és elindultam. Nem is volt olyan nehéz, bár miután sikeresen kivergődtem az állomásról, ami jó negyed órába telt a hatalmas tömeg miatt – sosem láttam még ennyi embert – ismét elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy Tokióban nincsenek utcatáblák, és hogy csak a nagy sugárutaknak van nevük, szóval nem tudtam, hogy a csudába fogok eljutni a kollégiumig. Arról szó sem lehetett, hogy taxiba szálljak, hiszen az iszonyatosan drága mulatság lett volna, nekem pedig annyi pénzem jelenleg nem volt. Igaz, hogy a havi ösztöndíjamat már elvileg kiutalták, de én azt csak holnap kapom meg igazából. Szóval maradt a gyaloglás. Összekaptam magam és a térképet nézegetve belevetettem magam Tokió forgatagába.

Jó pár eltévelyedés és zsákutca után aztán végül hosszas keresgélés eredményeképpen, két órával később már ott álltam egy hatalmas épület előtt, aminek kapuján nagy tábla hirdette, hogy ˝TODAI KOLLÉGIUM˝. Tehát mégis megvan. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd beléptem a kapun és elindultam az épület felé. Maga épület hatalmas volt, hófehér, ha jól néztem öt emeletes és leginkább úgy nézett ki, mint egy panelház. Elindultam végig a hosszú járdán és közben körülnéztem. Hatalmas udvar terült el ameddig a szem ellátott, mindenfelé zöld fű, fák, formára nyírt bokrok. Nagyon tetszett, mintha a Paradicsomban lennék.
Mikor elértem az ajtóig, kinyitottam és beléptem. Hatalmas folyosóra érkeztem, de egy teremtett lélek sem volt sehol. Hát igen, gondoltam mindenki élvezi még a szünet utolsó napját, mielőtt másnap megkezdődne az új félév. Gondoltam megkeresem a gondnokot, vagy hogy is hívják itt errefelé az ilyen embert. Hirtelen megláttam, hogy a falon egy tábla van, tőlem jobbra és mindenféle fel van rá írva. Közelebb mentem és elolvastam, így kiderült, hogy a Kollégiumi Titkárságra kell mennem, ami a 202-es szobában található. Arrafelé vettem utam és néhány pillanattal később már ott álltam egy barna faajtó előtt. Bekopogtam.

– Tessék! – szólt ki egy hang, mire kinyitottam az ajtót és beléptem.

Ahogy beléptem az ajtón, egy fiatal hölgyet és egy talán velem egykorú fiút pillantottam meg. A hölgy talán a harmincas éveiben járhatott, fekete haját kontyba fogta, vékony, ezüst keretes szemüveget és fehér kosztümöt viselt. Egy íróasztal mögött ült. A fiú az asztalnak enyhén dőlve állt. Fekete farmer és sötétkék ing volt rajta, melynek felső két gombját nem gombolta be. Hosszú, hátközépig érő haja hollófekete volt, benne néhány vörös melírcsíkkal. Azonban a szeme volt az, ami megfogott. Kék volt, mint a tenger kékje. Azonnal leszűrtem, hogy nem telivér japán. Ahogy meglátott, rám mosolygott, én pedig viszonoztam.

– Mit óhajt? – kérdezte a hölgy, dallamos, kedves hangon.
– Konnichi wa! A nevem Kusano Shinji és most érkeztem – mondtam.
– Á, Kusano-san! – bólintott a hölgy. – Aki az irodalmi ösztöndíjat kapta, nem igaz? A nevem Asakawa Reiko, a titkárságvezető és egyben a gondnok is. Ez a fiatalember pedig itt Hasegawa Yuuto, a diáktanács elnöke, mellesleg másodéves hallgatója az egyetemnek.
– Örvendek! – hajoltam meg.
– Úgyszintén – viszonozta gesztusomat Yuuto. – Remélem, jól fogod érezni magad itt, Kusano-san.

Kellemes, mély hangja volt, ami megborzongatott. Pedig hetero vagyok, nem vonzanak a férfiak, mégis… ő valahogy más. Ezt már akkor éreztem.
Sok időbe telt, mire sikerült felocsúdnom. Átadtam Asakawa-san-nak a papírokat, ő megnézte, bólintott és már adta is a kulcsot.

– Hasegawa-san – fordult Yuuto-hoz –, felkísérné kérem Kusano-san-t a szobájába? Gondolom, elsőre kissé eltévedne szegény fiú.
– Örömmel – mosolyodott el a fiú és felé fordult – Akkor, menjünk!
– Rendben – válaszoltam, majd elköszöntem Reiko-tól és Yuuto nyomában kiléptem a szobából.

A szobám mint kiderült, a negyediken volt, a 1442-es lakosztály. Yuuto segített a bőrönddel, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem látszott rossz fiúnak, úgy éreztem, vele jóban leszek. Bár lehet, hogy az is diákelnöki kötelességei közé tartozott, hogy segítsen az újaknak. Nem tudom, sosem voltam diáktanácstag.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen Yuuto.
– Egy kisvárosból – válaszoltam –, nem messze innen.
– Szóval nem vagy helybeli – nevetett fel. – Egyet se félj, majd megszokod. Ha valami kell, én itt vagyok és segítek. Ez a dolgom.
– Arigatou – bólintottam.
– Na meg is érkeztünk, Kusano-san – mondta, mikor megálltunk egy ajtó előtt –, íme a szobád!

Kinyitotta és beléptünk. Azonnal beleszerettem a szobába, ahogy beléptem. Hatalmas volt, nagyobb, mint a másik szobám az otthonban. A falak halvány krémszínűek, a hatalmas ágy világosbarna, rajta halványzöld lepedő, párna, takaró. A bútorok is mind világosbarnák. Volt egy íróasztal, hozzávaló székkel, egy hatalmas beépített szekrény, két polcos szekrény – gondolom könyveknek CD-knek, DVD-knek, külön bejáratú TV, Hi-fi, DVD-lejátszó, alatta néhány film. Na és persze egy erkély. Azonnal meg kellett néznem. Kirohantam és nem törődve a széllel, körülnéztem. Fantasztikus látvány tárult elém, láttam a várost, a távolban pedig ott volt a Fuji hegy. Nem tudtam betelni vele. Még mindig nem hittem el, hogy itt fogok élni. Mint egy valóra vált álom.

– Csodálatos! – suttogtam – Imádom!
– Akkor jó – lépett mellém Yuuto. – Amúgy, én pont kettővel arrébb lakom, a 1446-ban, szóval bármikor átjöhetsz, ha gondolod.
– Kedves tőled, Hasegawa-san – mosolyodtam el.
– De én most megyek. Csomagolj ki és pihenj egyet! Vacsora este hattól kilencig az étkezőben. Majd átjövök érted és leviszlek, meg megmutogatom mi merre van. Na ja ne!
– Ja ne! – válaszoltam és ő távozott.

Még nézelődtem egy kicsit, aztán kipakoltam és szétnéztem. Akkor láttam, hogy külön fürdő is tartozik a szobához. Egyszerű kis zuhanyzós, de nekem megfelelt.
Este Yuuto értem jött és levitt kajálni. Aztán megmutogatta, mi merre van, majd közölte hogy reggel fél nyolcra legyek készen, mert még össze kell szedni a könyveimet. Én csak bólogattam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Tegnap még azon filóztam, miből fogok megélni, ma meg már egy hatalmas egyetem koleszában lakom. Ennél jobb nem is lehetne. Alig várom a holnapot. Yuuto megígérte, elkísér a suliba is. Na de most már alszom, mert lassan este tizenegy óra és holnap korán kell kelnem. Jó éjt naplóm!