Egy konyhabútor elkészítésének kalandjai

Régóta terveztük a konyhabútor karbantartását. Sikerült összegyűjteni egy nagyobb összeget és felújítani a konyhát. Nehéz volt találni egy megbízható asztalost. Kornél 45 éves, nálam kicsit alacsonyabb, kicsit gnómos, mégis volt benne báj, kellem. Gyorsan beszélt, mégis érthető volt, amit mond. Sőt, értette, amit mond. A tervezés, az anyagok beszerzése két hét alatt megtörtént. Kitűztük azt a szombati napot, amikor összeszerelhettük a bútort. Mindenkit elküldtem hazulról. Délig szereltünk, rakosgattunk, viccelődtünk, ugrattuk egymást. Kedveltem a fickót, és ő is engem. Ebédre pizzát rendelem. Még evés közben is élcelődtünk egymással, és annyira röhögött Kornél, hogy a ketchupos üveg tartalmát szinte mind magára öntötte; a nadrágja, a pólója, és még a haja is paradicsomos volt. Beinvitáltam a fürdőszobába. Mondtam neki, hogy fürödjön le, én addig keresek neki ruhát. A sikeres ruhatalálási akció után óvatosan kopogtattam be a fürdőbe. Persze mondta, hogy menjek be. Éppen törölközött. Nem volt egy Adonisz, de ahogy törölt magáról a cseppeket, valahogy izgatónak találtam. Észre is vette rajtam a nézésem, és csibészes mosollyal felemelte a szemöldökét:
“Na mi van?” – kérdezte.
“Sem-mi” – válaszoltam, majd felé nyújtottam a ruhákat, de zavaromban kiesett a kezemből. Lehajoltam, hogy felvegyem a ruhákat, és hirtelen elém állt, egyik kezébe megfogta a péniszét, a másikkal a fejemet a farkához illesztette. Hirtelen hátrahőköltem, de tartott.
“Na mi van Sámuel? – kérdezte – Nem ez suhant át az agyadon?”
Ekkor elvesztettem az ítélőképességemet, és bekaptam a farkát. Még félig ernyedt volt, a makk nem volt még nagy, ezért az egészet nyalogattam, szívtam, szopogattam, amíg teljesen merev nem lett. Majd a vörös makkot a nyelvemmel izgattam. Felemeltem a falloszt, és a heréket kezdtem nyalogatni. Visszatértem a rúdhoz, és próbáltam tövig benyelni. Jobban megtámasztotta a fejem a kezével, és a csípőjét mozgatva baszta a számat. A fasz vége irritálta a manduláimat, olykor öklendeztem, de nem érdekelt. Egyre jobban csinálta, majd hangosan beleélvezett a számba. Nem engedte, hogy kihúzzam a számból a farkát. Csak engedte belém, én meg majd belefulladtam. Kijózanodtam ettől.
“Te Úristen – szóltam fel – mit csináltam?”
“Szoptál! Nem is akár hogy! Most én jövök!”
A fürdőszobából kivezetett a nappaliba, belökött a fotelba. Szétcsatolta a nadrágomat, megemeltem magam, és lerántotta a gatyát rólam. A farkamon jól látható volt, hogy felizgatott, amit előbb csináltam. A nyelvével végignyalta a cerkám, majd felélesztette. Befalta az egészet. Egyre jobban mozgott rajta, és éreztem, hogy nem sokára elélvezek, de ő a heréimet és a farkam végét elszorította, úgy folytatta a szopást. Majd belehaltam az élvezetbe. Nem is tudom mikor voltam ekkora, mint most. Csak nyelte a húst, egyre gyorsabban, majd engedett a szorításon. Lávaként ömlött a szájába a gecim, hangosan és kéjesen ordítottam az orgazmustól. Leírhatatlan élmény volt.
„Kicsit pihenj” – szólt rám mosolyogva. Bement a fürdőbe, felöltözve jött vissza. Én még alélt voltam az élménytől.
“Most még sok dolgunk van, de a munka után lesz édes a pihenés. Ha te is akarod.” – ígérte meg, majd kacsintva kiment a nappaliból. Egy perc múlva meghallottam a fúró hangját. Siettem ki utána, hogy minél előbb élvezzem ezt a kéjes, édes érzést. Rendbe szedtem magam, és vártam a munkánk gyümölcsét.

A szexi meleg barát

Az első kalandom fiúval 16 éves koromban történt. Volt egy srác, aki nagyon bejött és mindennap őt bámultam az órák alatt, már koncentrálni se tudtam az anyagra. Nem sokat beszéltünk, de mikor igen, akkor jókat röhögtünk. Egyszer észrevette, hogy őt bámulom és visszakacsintott, de csak hülyeségből.
Történt egyszer hogy pár embernek felelnie kellett órák után és névsorban ketten maradtunk utoljára, aki lefelelt az mind elment. Én előtte mentem be a vizsgaterembe, de mondta, hogy majd várjam meg. Mondtam neki, hogy oké megvárom. Mikor kiértünk a suliból azt mondta magyarázzak el neki valamit angolból, mondtam jól van, jöjjön át, senki sincs otthon. örültem, hogy vele megyek valahova mert elég nagy internet celeb volt, jó stílussal jó humorérzékkel, a ruhái is nagyon menők voltak. 4-re értünk haza. Megkínáltam egy pohár üdítővel, megkérdeztem nem éhes-e, de csak egy pohár Colát ivott. Mondtam, hogy na akkor kezdjük. Elkezdtem neki magyarázni, de amint fél méterre ült előttem nem tudtam magam türtőztetni. néha-néha mikor nem figyelt a gatyáját néztem és fel is izgultam. Tanulás közben sokat dumáltunk és jól összebarátkoztunk. Nagy spanok lettünk és a délután további részét azzal töltöttük, hogy megtanított hogyan legyek nagy arc. Közben sörözgettünk is, de véletlenül leöntöttem, de mondta, hogy nem baj. Kérdeztem rárakjam-e a szárítóra, azt mondta jól van. Kérdeztem adjak-e neki addig másik nadrágot, de azt mondta nem kell, mert nagyon melege van, mert nagyon fűtöttek a lakásba. Miközben levette nadrágját végig a seggét bámultam és nagyon tetszett. Majd mikor megfordult láttam, hogy pénisze még lankadt állapotban is átlátszik bokszer alsóján. Észre is vette, hogy az övét nézem és mikor újra egymásra néztünk elpirultam ő meg csak nevetett.
– Zarvarba vagy mások előtt? Hiszen mindketten fiúk vagyunk, nincs mit szégyellned tesó.
– Nem nem csak…
– Csak mi?
– Semmi.
– Na vedd le te is, aztán majd meglátod, hogy nincs mit szégyellned.
– Gondoltam magamban hátha akar valamit tőlem, de láttam a szemében, hogy csak azt akarja hogy legyőzzem szégyenkezésemet, de végül levettem én is.
– Na látod, nincs ebben semmi.
Mindketten vékony srácok voltunk, de ő izmos, erős és emellett sportos volt, hiszen focizott. A kocka hasról nem is beszélve. Én sem voltam ronda se gyenge, de azért még volt hova fejlődnöm, mert még csak 2 kockám volt.
– Láttam tesin az öltözőbe, hogy nem vagy valami kigyúrt. Mutatok pár gyakorlatot, amitől 1 hónap alatt meglesz az összes kockád
– Rendben, az jó lesz.
Elkezdte a gyakorlatot, ami fekvőtámasszal kezdődött és én hátúról nézem, láttam kerek fenekét ahogy feszül és elkezdett keményedni a farkam és mikor felém fordult ő is látta. Úgy csinált mintha észre sem vette volna.
– Nem baj, ha leveszem a pólóm mert így torna közben elég melegem van.
– Persze vegyed nyugodtan mondtam neki.
Majd áttért a súlyzózásra. Csak 3 kilós súlyzóm volt, de az is elég volt. Feszült az izma és az izzadság cseppek, mint az igazgyöngyök úgy folytak le arcáról mellkasára és teljesen felizgultam, a farkam is felállt, de erre már rákérdezett?
– Te meleg vagy?
– Ö..ö…ö…
– Nem baj, nekem semmi bajom velük.
– Akkor jó, igen az vagyok és igazság szerint nagyon bejössz.
Közelebb hajolt, már éreztem izzadságát és…
– Elférünk ketten az ágyadon?
Nagyon meglepődtem és persze igent mondtam.
Az ágy mellett állva forrón megcsókolt és habár nem ez volt az első csókom ez esett a legjobban. Puha ajkai olyan édesek voltak, mint a méz. Amíg 5 percen keresztül nyelvével simogatta az én nyelvemet lenyúltam a gatyájához és először kívülről majd belülről simogattam az akkor már kőkemény faszát. lehetett vagy 20 cm. Nagyon tetszett mondjuk, én sem panaszkodhatok a 19 cm-emmel. lassan lehúzta a pólómat és ledöntött az ágyra. finoman csókolta a hasamat és egyre lejjebb csúszott szája a farkam irányába majd végül, amikor odaért egy csókot nyomott a farkamra. majd lehúzta gatyáját és az enyémet is. Aztán újra csókolóztunk és azt mondta vegyem a számba a falloszát. É először féltem, hogy most mi is fog történni, de aztán belementem és először csak nyalogattam majd végül bevettem. Először csak a makkját nyaltam majd egyre beljebb toltam a számba a szerszámát. egyre csak szoptam és szoptam majd végül már az ő csípője is mozogni kezdett. Nagyon élveztem és a nyögésekből ítélve ő is majd hirtelen kihúzta és azt mondta nem tud tovább várni és kutyapózba állított. Először hatalmasat nyalt a lyukamba majd szépen kinyalt és végül megfogtam álló faszát és a nyílásomhoz helyezte. Szépen lassan belém hatolt és meg csak nyögtem és jajongtam, hogy fáj, de ő csak ki-be húzgálta a farkát, de egy idő után teljesen kitágultam és nagyon élveztem. Csak úgy csattogott a segggem. Olyan gyorsan kúrta a seggem, hogy már el sem akartam hinni, hogy ez tényleg megtörténik. Szétbaszta a seggem, majd mielőtt elment kirántotta szerszámát és a számba dugta és belém lőtte minden gecijét. Próbáltam lenyelni az összeset, mert olyan finom volt, de a végén kicsordult a szám szélén. Ezután megcsókolt és meg elkezdem verni a faszomat. Várta, hogy én is ráélvezzek és pár másodperc után már lőttem is a forró ondómat a szájába. Ezután egymás spermás arcát nyalogattuk és csókolóztunk, ahogy csak a nyelvünk bírta. Ez után elmondta, hogy nagyon tetszek neki csak nem akarta elmondani, mert ha kiderül, akkor lőttek a népszerűségének. Aztán közösen lefürödtünk ahol még mindig forrón csókolóztunk. Ezután felöltöztünk és pont időben, mert halottam a zár kattanását a szüleim hazaértek. Elköszöntünk és még egy utolsó puszit nyomott az arcomra.
Másnap az iskolában úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna, de egyik szünetben odajött és azt mondta, hogy ez többet nem történhet meg. Nagyon szomorú lettem, de beletörődtem.
Teltek múltak a hetek, hónapok, majd egyik nap az ebéd miatt mindketten késtünk tesi óráról, ezért csak később tudtunk átöltözni, de a tanár nem fogadta el, hogy ebédeltünk, ezért kizárt a tornateremből, de az ötlőzőből meg nem tudtunk kimenni, mert az meg a másik irányból kulcsra volt zárva, nem volt mit tenni meg kellett várni az óra végét. Az öltözőben jól elbeszélgettünk, hiszen attól, hogy nem szexelünk többé, attól még a baráti kapcsolatunk ugyanúgy megmaradt. Azonban egyszer csak fel állt és odalépett hozzám, majd a fülembe suttogott.
– Akarlak. Szeretném megint érezni a tested, nem bírom magam türtőztetni, de most fordítva akarom, hogy te baszd meg az én picsám.
Elcsodálkoztam, de nagyon szerettem és még mindig kívántam őt. megbeszéltük, hogy most náluk találkozunk és így is volt, de most ő szopott le engem és én kúrtam meg keményen a seggét és nagyon jól esett megint hatalmasat élveztünk egymás szájába. De mostantól mindig, mikor egyikünk szülei nem voltak otthon, összejártunk és csókolóztunk, szoptuk egymást, basztunk egymás seggét és együtt fürödtünk. Már 22 évesek vagyunk és még mindig ez a helyzet és össze is költöztünk, mint lakótársak, ezért senki nem fog gyanakodni.

Japán meleg sztori

Ma utaztam Tokióba, és már a kollégiumi szobából írok beléd. De hadd meséljem el, mi is történt ma velem.

Az egész azzal kezdődött, hogy reggel hétkor felkeltett az az átkozott vekker. Igen, nincs mobilom, mint a többi hozzám hasonló korú fiatalnak. Így az ébresztőóra hangjára ébredtem mély álmomból. Bevallom, nagyon szépet álmodtam, mégpedig azt, hogy már az egyetemen vagyok, és barátok vesznek körül. Igaz barátok, akikben megbízhatok, és akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Remélem ez így is lesz, mert nem szeretném, ha eltaszítanának.
Szóval felébredtem, és egy ideig nem igazán tudtam, mit is akarok tenni. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap ösztöndíjat kaptam, és elfogadtam azt. Hurrá! Egyetemista leszek, mégpedig már holnaptól! Szinte felpattantam az ágyból, mire a mellettem levő ágyon is mocorogni kezdett a takaró, és hamarosan egy álmos és igencsak kócos fej bukkant elő.

– Mi ez a nagy ricsaj, így éjnek évadján? – kérdezte a fiú, akiben barátomra, Hagawa Ryo-ra ismertem. – Mit csapsz ekkora lármát?

– Gomen nasai, Ryo-kun! – mosolyogtam bocsánatkérően. – Csak olyan izgatott vagyok.

– Miért? – ült fel.– Találtál munkát?

– Sokkal jobb! – vigyorogtam. – Ösztöndíjat kaptam a Todai-ra!

– He?! – nézett rám meglepetten és felül. – Ez biztos? Tényleg?! Mikor indulsz?! Mit fogsz tanulni?!

Ömlöttek belőle a kérdések, és hamarosan a többiek is felébredtek. Mikor megtudták az örömhírt, gratuláltak nekem és mindenfélét kérdezgettek. Persze páran irigykedtek, hogy nekem milyen mázlim van, de úgy alapjában jól fogadták a dolgot. Ryo szomorú volt, mert elválunk. Két évvel fiatalabb nálam, most kezdi a felső-gimnáziumot. Remekül tanul, ha ilyen jók maradnak a jegyei, talán ő is pályázhat ösztöndíjra. Mindig jól megvoltunk, mióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom.

– Shinji-kun – mászott át az ágyamra –, tényleg elmész?

– Tényleg – bólintottam. – De ígérem, hogy hétvégente hazajövök és meglátogatlak, ok?

– De, el fogsz felejteni. Lesznek új barátaid, és én már nem fogok számítani – szontyolodott el.

– Dehogynem – borzoltam meg a haját. – Te mindig a legjobb barátom maradsz, ezt soha ne feledd el!

Ettől némileg felderült, én pedig felkeltem, felöltöztem és nekiláttam összepakolni. Nem volt olyan, hú de sok cuccom, de egy bőröndöt és egy hátitáskát így is megtöltött. Aztán lementem reggelizni. Ez volt az utolsó reggelim az otthonban. Ryo meg, mint egy kiskutya követte minden lépésem. Mindig ezt csinálta, ma pedig főleg a sarkamban loholt, tudván, hogy legalább egy hétig nem lát. Láttam rajta, hogy szomorú, én is az voltam, de nem akartam előtte mutatni.
Megreggeliztünk, közben beszélgettünk. Mondta, hogy hiányozni fogok, és hogy reméli, találok új barátokat, és hogy ne feledjem el őt. Komolyan, mintha örökre válnánk el, holott nem így van. De hát Ryo mindig is ilyen kis érzékeny mimóza volt, elég volt, ha valaki csak hangosabban rászólt, máris elszakadt a cérna és sírva fakadt. Aztán persze mindig én vigasztaltam meg őt. Ő lett az én kisöcsém, akit meg kell védenem. De most már ideje volt, hogy egyedül boldoguljon, nem lehetek örökké mellette, hogy a széltől is óvjam. Tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de el kell engednie. Néha úgy éreztem, többet érez irántam, mint barát, vagy testvér iránt, de ezt a gondolatot mindig elhessegettem. Egyikünk sem volt meleg, csak ott voltunk egymásnak. Ez minden.

Reggeli után bekopogtam Yanagi-san irodájába és elkértem a papírokat. Ő is sajnálta, hogy búcsút veszek az otthontól, hiszen ez számára olyan, mintha a saját fia röppenne ki a fészekből. Kölcsönösen minden jót kívántunk egymásnak, majd a papírokkal együtt visszamentem a szobánkba. A többiek már rég nem voltak ott, mindenki ment, amerre látott, csak Ryo ült az ágyán és elmélyülten olvasott valamit.

– Mit olvasol? – kérdeztem, és leültem mellé.

– Csak egy könyvet – pirult el.

– Értem – bólintottam. – Nincs kedved kikísérni az állomásra? Addig még együtt lehetnénk és nem kéne egyedül kuksolnod idebent, kölyök.

– Dehogy nincs! – ugrott fel lelkesen. – Mikor indulunk?

– Most – jelentettem ki. – A vonat ugyan csak másfél óra múlva indul, de legalább nem kell sietnünk.

Boldogan mosolygott és kabátot húzott. Odakint a tegnaphoz hasonló, hűvös idő volt. Fogtam a hátitáskámat és a bőröndömet, majd elindultunk. Ahogy kiléptem az otthonból, még egyszer visszanéztem rá. Semmi különleges nem volt az épületen, csupasz, fehér falak, két emelet, régimódi stílus, de most valahogy fájt, hogy el kell hagynom, mégiscsak ez volt az otthonom az elmúlt 18 év során. Végignéztem az udvaron, ahol a kisebbek fogócskáztak, labdáztak, hintáztak. Megláttam a szobatársaimat, odamentem és elköszöntem tőlük. Megígértem, hogy majd jövök látogatóba. Mind fiatalabbak voltak nálam, mindig én voltam mindenki onii-chan-ja, így érthető, ha nehezen ment a búcsúzás. De nem nyújtottam hosszúra. Aztán visszatértem Ryo-hoz és elindultunk az állomás felé. Hátamon a hátitáska, a bőröndöt húztam magam után.

Út közben nem sokat beszéltünk. Ryo végig fogta a bal kezem – a jobbal húztam a bőröndöt –, és szinte meg sem szólalt. Tudtam, hogy le van hangolódva, amiért elhagyom. Szőkésbarna, kócos, lapockáig érő festett hajába bele-belekapott a feltámadó enyhe szél és megtáncoltatta tincseit. Sötétbarna szemei egyenesen előre néztek, mintha szándékosan nem nézett volna rám. Tisztában voltam vele, fáj neki az elválás, de ez ellen nem tehettem semmit. Ragaszkodott hozzám, hiszen én voltam számára az egyetlen ember, akit valaha szeretett, aki valaha testvérként törődött vele. Jóval alacsonyabb volt nálam, és olyan kis vékony, törékeny jószág, hogy attól féltem, az első szellő elrepíti jó messzire. Most visszagondolva, már tizenkét éve, hogy együtt vagyunk. Apja alkoholista volt és verte őt, anyját soha nem ismerte. Alig négyéves volt, mikor a gyámhatóság nálunk helyezte el, és sokáig senkinek sem akart megnyílni. Nekem sikerült a bizalmába férkőznöm, és azóta elválaszthatatlanok voltunk. Most mégis elválunk, ez okoz egy űrt a szívében akkor is, ha tudja, meg fogom látogatni.

Lassan, de biztosan elértük az állomást. Még jó háromnegyed óránk volt, míg a vonat befut. Megvettem a jegyem Tokióig, aztán leültünk a váróteremben. Ryo hozzám bújt, mint aki nem akarja, hogy elmenjek.

– Nem akarom, hogy elmenj! – suttogta halkan. – Hiányozni fogsz.

– Te is nekem, Ryo-kun – mondtam. – De mondtam már, meg foglak látogatni. Meg te is eljöhetsz ám Tokióba hozzám.
– Komolyan?! –nagyot nézett, erre szerintem nem számított. – És akkor majd megmutatod az egyetemet, meg mindent? Meg megyünk vásárolni is?
– Igen.
– Az jó lesz – egy kicsit vidámabb volt már –, de aztán ne felejts ám el, érted? Csinálj sok fényképet és küldd el nekem! Ja és írj nekem minden nap! Tudni akarom, mi van veled.
– Úgy lesz, ahogy akarod – simítottam meg az arcát, – Végül is, te vagy az én ˝kisöcsém˝, nem?
– Így van! – nevetett fel. – Neked pedig kötelességed megvédeni engem!

Még beszélgettünk egy csomót, felelevenítettük a régi emlékeket, a régi csínyeket, a tanárokat, szóval mindent, ami eszünkbe jutott. De sajnos az idő gyorsan elszállt és a vonat pontosan délelőtt tíz órakor befutott a kis állomásra. Felálltam és Ryo-val a sarkamban a peronra léptem.

– Hát akkor, minden jót Ryo-kun! – mondtam és megöleltem. – Aztán tanulj nekem sokat, most kezdődik életed fontos szakasza. Vigyázz magadra!
– Te is vigyázz magadra, Shinji onii-chan! – mondta ő is és átkarolta a nyakamat, majd apró puszit adott az arcomra. – Tanulj sokat és érezd jól magad ok? Aztán írj nekem még ma, hogy milyen a kolesz!
– Rendben, prücsök. De most már eressz, mert lekésem a vonatot!

Elengedett és láttam, hogy a szemében könnyek csillognak. Az én szívem is nehéz volt, de mennem kellett. Felléptem a vonatra, bőröndömet magam után húzva, aztán megálltam az ajtóban. Sípszó hallatszott, az ajtók becsukódtak és a vonat lomhán elindult. Ryo jött a vonat mellett, majd ahogy a szerelvény gyorsított, ő is futni kezdett. Közben kiabált valamit, amit nem hallottam, integetett, én visszaintegettem. Haja lobogott a szélben, ahogy rohant a vonat után. Aztán ahogy a vonat egyre gyorsabb lett, úgy maradt ő egyre hátrább, míg végül elhagytuk a várost és ő is eltűnt a messzeségben.
Felsóhajtottam, és ülőhely után kezdtem nézelődni. Hála az égnek kevesen voltak a vonaton, az út pedig alig félórás volt így vonattal, de úgy gondoltam, inkább leülök, mint hogy álljak a sok cuccommal. Így kiszemeltem magamnak egy üres padot és letelepedtem. Hát elhagytam szülővárosomat és elindultam egy új élet felé. Már nem volt visszaút, nem mintha vissza akartam volna menni. Tudtam, a régi életemnél csak jobb várhat rám. Legalábbis nagyon reméltem, nem szívom meg a dolgot ezzel az ösztöndíjjal. Azzal persze már akkor tisztában voltam, hogy nagyon jól kell majd tanulnom, ha nem akarom tartani az ösztöndíjam.

Jó fél órával később futott be a vonat Tokió Shinjuku állomására. Kiszálltam és tétován körülnéztem. Ritkán jártam Tokióban, rendszerint csak osztálykirándulások alkalmával, így most kissé elveszettnek éreztem magam. Bár volt térképem, ami alapján el tudnék jutni az egyetemig. Vagyis inkább a kollégiumig. Előkaptam és elindultam. Nem is volt olyan nehéz, bár miután sikeresen kivergődtem az állomásról, ami jó negyed órába telt a hatalmas tömeg miatt – sosem láttam még ennyi embert – ismét elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy Tokióban nincsenek utcatáblák, és hogy csak a nagy sugárutaknak van nevük, szóval nem tudtam, hogy a csudába fogok eljutni a kollégiumig. Arról szó sem lehetett, hogy taxiba szálljak, hiszen az iszonyatosan drága mulatság lett volna, nekem pedig annyi pénzem jelenleg nem volt. Igaz, hogy a havi ösztöndíjamat már elvileg kiutalták, de én azt csak holnap kapom meg igazából. Szóval maradt a gyaloglás. Összekaptam magam és a térképet nézegetve belevetettem magam Tokió forgatagába.

Jó pár eltévelyedés és zsákutca után aztán végül hosszas keresgélés eredményeképpen, két órával később már ott álltam egy hatalmas épület előtt, aminek kapuján nagy tábla hirdette, hogy ˝TODAI KOLLÉGIUM˝. Tehát mégis megvan. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd beléptem a kapun és elindultam az épület felé. Maga épület hatalmas volt, hófehér, ha jól néztem öt emeletes és leginkább úgy nézett ki, mint egy panelház. Elindultam végig a hosszú járdán és közben körülnéztem. Hatalmas udvar terült el ameddig a szem ellátott, mindenfelé zöld fű, fák, formára nyírt bokrok. Nagyon tetszett, mintha a Paradicsomban lennék.
Mikor elértem az ajtóig, kinyitottam és beléptem. Hatalmas folyosóra érkeztem, de egy teremtett lélek sem volt sehol. Hát igen, gondoltam mindenki élvezi még a szünet utolsó napját, mielőtt másnap megkezdődne az új félév. Gondoltam megkeresem a gondnokot, vagy hogy is hívják itt errefelé az ilyen embert. Hirtelen megláttam, hogy a falon egy tábla van, tőlem jobbra és mindenféle fel van rá írva. Közelebb mentem és elolvastam, így kiderült, hogy a Kollégiumi Titkárságra kell mennem, ami a 202-es szobában található. Arrafelé vettem utam és néhány pillanattal később már ott álltam egy barna faajtó előtt. Bekopogtam.

– Tessék! – szólt ki egy hang, mire kinyitottam az ajtót és beléptem.

Ahogy beléptem az ajtón, egy fiatal hölgyet és egy talán velem egykorú fiút pillantottam meg. A hölgy talán a harmincas éveiben járhatott, fekete haját kontyba fogta, vékony, ezüst keretes szemüveget és fehér kosztümöt viselt. Egy íróasztal mögött ült. A fiú az asztalnak enyhén dőlve állt. Fekete farmer és sötétkék ing volt rajta, melynek felső két gombját nem gombolta be. Hosszú, hátközépig érő haja hollófekete volt, benne néhány vörös melírcsíkkal. Azonban a szeme volt az, ami megfogott. Kék volt, mint a tenger kékje. Azonnal leszűrtem, hogy nem telivér japán. Ahogy meglátott, rám mosolygott, én pedig viszonoztam.

– Mit óhajt? – kérdezte a hölgy, dallamos, kedves hangon.
– Konnichi wa! A nevem Kusano Shinji és most érkeztem – mondtam.
– Á, Kusano-san! – bólintott a hölgy. – Aki az irodalmi ösztöndíjat kapta, nem igaz? A nevem Asakawa Reiko, a titkárságvezető és egyben a gondnok is. Ez a fiatalember pedig itt Hasegawa Yuuto, a diáktanács elnöke, mellesleg másodéves hallgatója az egyetemnek.
– Örvendek! – hajoltam meg.
– Úgyszintén – viszonozta gesztusomat Yuuto. – Remélem, jól fogod érezni magad itt, Kusano-san.

Kellemes, mély hangja volt, ami megborzongatott. Pedig hetero vagyok, nem vonzanak a férfiak, mégis… ő valahogy más. Ezt már akkor éreztem.
Sok időbe telt, mire sikerült felocsúdnom. Átadtam Asakawa-san-nak a papírokat, ő megnézte, bólintott és már adta is a kulcsot.

– Hasegawa-san – fordult Yuuto-hoz –, felkísérné kérem Kusano-san-t a szobájába? Gondolom, elsőre kissé eltévedne szegény fiú.
– Örömmel – mosolyodott el a fiú és felé fordult – Akkor, menjünk!
– Rendben – válaszoltam, majd elköszöntem Reiko-tól és Yuuto nyomában kiléptem a szobából.

A szobám mint kiderült, a negyediken volt, a 1442-es lakosztály. Yuuto segített a bőrönddel, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem látszott rossz fiúnak, úgy éreztem, vele jóban leszek. Bár lehet, hogy az is diákelnöki kötelességei közé tartozott, hogy segítsen az újaknak. Nem tudom, sosem voltam diáktanácstag.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen Yuuto.
– Egy kisvárosból – válaszoltam –, nem messze innen.
– Szóval nem vagy helybeli – nevetett fel. – Egyet se félj, majd megszokod. Ha valami kell, én itt vagyok és segítek. Ez a dolgom.
– Arigatou – bólintottam.
– Na meg is érkeztünk, Kusano-san – mondta, mikor megálltunk egy ajtó előtt –, íme a szobád!

Kinyitotta és beléptünk. Azonnal beleszerettem a szobába, ahogy beléptem. Hatalmas volt, nagyobb, mint a másik szobám az otthonban. A falak halvány krémszínűek, a hatalmas ágy világosbarna, rajta halványzöld lepedő, párna, takaró. A bútorok is mind világosbarnák. Volt egy íróasztal, hozzávaló székkel, egy hatalmas beépített szekrény, két polcos szekrény – gondolom könyveknek CD-knek, DVD-knek, külön bejáratú TV, Hi-fi, DVD-lejátszó, alatta néhány film. Na és persze egy erkély. Azonnal meg kellett néznem. Kirohantam és nem törődve a széllel, körülnéztem. Fantasztikus látvány tárult elém, láttam a várost, a távolban pedig ott volt a Fuji hegy. Nem tudtam betelni vele. Még mindig nem hittem el, hogy itt fogok élni. Mint egy valóra vált álom.

– Csodálatos! – suttogtam – Imádom!
– Akkor jó – lépett mellém Yuuto. – Amúgy, én pont kettővel arrébb lakom, a 1446-ban, szóval bármikor átjöhetsz, ha gondolod.
– Kedves tőled, Hasegawa-san – mosolyodtam el.
– De én most megyek. Csomagolj ki és pihenj egyet! Vacsora este hattól kilencig az étkezőben. Majd átjövök érted és leviszlek, meg megmutogatom mi merre van. Na ja ne!
– Ja ne! – válaszoltam és ő távozott.

Még nézelődtem egy kicsit, aztán kipakoltam és szétnéztem. Akkor láttam, hogy külön fürdő is tartozik a szobához. Egyszerű kis zuhanyzós, de nekem megfelelt.
Este Yuuto értem jött és levitt kajálni. Aztán megmutogatta, mi merre van, majd közölte hogy reggel fél nyolcra legyek készen, mert még össze kell szedni a könyveimet. Én csak bólogattam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Tegnap még azon filóztam, miből fogok megélni, ma meg már egy hatalmas egyetem koleszában lakom. Ennél jobb nem is lehetne. Alig várom a holnapot. Yuuto megígérte, elkísér a suliba is. Na de most már alszom, mert lassan este tizenegy óra és holnap korán kell kelnem. Jó éjt naplóm!

Egy meleg délután

A játék folytatódott. Immár a második nap délutánján jártak, és már igencsak kevesen voltak életben. Aki tehette, meghúzta magát, remélve, hogy nem találják meg. Kivéve egy valakit. Egy magas és igencsak jóképű fiút, aki fittyet hányva arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffanthatják, a tisztáson üldögélt és közömbös képpel nézett fel az égre. Ő volt az, Kiriyama Kazuo. Nem igazán érdekelte semmi, sem az időjárás, sem a játék, sem az, hogy az osztály jó része már régen felvette a néhai előnevet, jórészt neki köszönhetően. Totálisan közömbös és érzelemmentes volt minden és mindenki iránt. Nem emlékezett volna, hogy valaha is nevetett, vagy sírt volna, valaha is szomorú, vagy vidám lett volna, vagy esetleg elborult volna az agya. Nem, ő sosem érzett semmit. Most is az eget bámulta, mint oly sokszor odahaza, de gondolatai, ki tudja hol jártak. Igazából, ez őt magát sem igazán érdekelte. Tudta, hogy a játék másnap este véget ér, és nem szeretett volna csatlakozni társaihoz, akik valószínűleg addigra már alulról szagolják az ibolyát. Mindahányan vannak. Bár őt az sem érdekelte, hogy esetleg megölik-e, vagy túléli. Mint már mondtam, Kiriyama Kazuo-t sosem érdekelte semmi élete során.

Viszont kis idő múlva úgy döntött, elege van az üldögélésből. Annyira nem volt hülye, tudta hogy remek célpontot nyújt akárkinek, aki erre sétál. Viszont amíg a szépséges géppuska megvolt neki, addig nem igazán izgatta magát. Izgassa magát az, aki szembekerül vele. Felállt és elindult dél felé. Észak felé nem mehetett, hacsak nem akarta lerobbantani a fejét. Arrafelé ugyanis már három órája tiltott övezet volt. Kiriyama pedig mint már említettem, nem volt idióta, nagyon is jól vágott a srác agya annak ellenére, hogy alig volt 15 éves. Na ja, sosem kellett felesleges érzelmekre és gondolatokra pocsékolnia az erejét és idejét. Lesétált egy dombon és a közeli bokrok felé vette az irányt. Óvatosan lépkedett, mert ha volt ott valaki, nem akart zajt csapni. Ő akart előbb lecsapni, mielőtt valaki másnak olyan hülye ötlete támadna, hogy megpróbálja megölni. A bokrok között nem volt senki. Viszont hirtelen lépteket hallott és arrafelé pillantott, készenlétbe tartva a géppuskát. A bokrok mögül egy alak bukkant elő. Talán egy magas lehetett Kiriyama-val. Rövid barna haja és sötét szeme volt. Kawada Shogo volt az. Amikor Kawada meglátta a másik fiút, azonnal készenlétbe helyezte a nála levő pisztolyt, bár tudta, a géppuska ellen semmi esélye. Kiriyama azonban semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarná ölni a másikat. Csak állt ott, felemelt fegyverrel, de nem csinált semmit. Kawada nem értette. Tudta, hogy Kiriyama sok osztálytársukat megölte már, így nem értette, miért tétovázik. Ez nem volt tőle megszokott. A fiú lassan lépett egyet előre, nem eresztve le a pisztolyt. Tudta, jobb félni mint megijedni. De Kiriyama nem mozdult, bár lejjebb eresztette a géppuskát. Kawada megállt a fiútól néhány lépésre.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan. – Miért nem lősz le?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Kiriyama. – Nem akarlak lelőni.

– Miért nem?

– Nem tudom – hangzott ismét az érzelemmentes válasz.

Kawada megrázta a fejét. Már megszokta, hogy Kiriyama kissé furcsa, de ez már több volt a soknál. Ha le akarja lőni, akkor lője le, de ha nem akkor meg mit áll itt, mint egy sóbálvány? Még fel sem ocsúdott, mikor Kiriyama arca alig pár centire volt az övétől. Kawada riadtan ugrott hátra.

– Megijedtél? – kérdezte Kiriyama. – Ennyire ijesztő vagyok?

– Nem! – mondta Kawada. – Ee mi a fenét akarsz? Mi ütött beléd?

– Nem tudom – hangzott az ismert válasz –, de nem is érdekel.

Kawada nem értett semmit. Most a fiú vagy hülye, ami kizárt, vagy játszik vele. Ez már valószínűbb, bár Kiriyama nem az a fajta fiú volt, aki játszadozik az emberrel. Akkor meg mi a fene baja lehet? Hirtelen arra eszmélt fel, hogy a fiú arca ismét közel került az övéhez. Ezúttal azonban ideje sem volt reagálni, mert Kiriyama ajkai megérintették az övéit. Mi az, hogy megérintették?! Egyenesen megcsókolta. Kawada arca hirtelen halványpiros lett, majd gyönyörű sötétvörös színt öltött.

– Mi az? – kérdezte Kiriyama. – Mi a baja az arcodnak? Beteg vagy?

– Hülye! – Kawada remegett. – Te rohadt, mocskos, bunkó, buzi állat! Méghogy mi van?! Lesmárolsz, és még megkérded, mi van?!

– Ah, ez a baj? – a fiú hangja teljesen érzelemmentes volt – Nekem sosem volt ilyenem. Talán nem volt jó.

Mielőtt a fiú felocsúdhatott volna, Kiriyama ismét megcsókolta. Ezúttal azonban mélyebben, mint az előbb. Nyelve erőszakosan utat tört magának Kawada szájába és a nyelvét kezdte simogatni. Kawada nem bírt magával és beletúrt a másik fiú hajába, ezzel elejtve a pisztolyt. Ujjai végigsiklottak Kiriyama haján, szinte tépve azt, majd megmarkolták a fiú vállait, és körmeit annak ruhájába mélyesztette. Kiriyama ezalatt nem tágított, hanem még mélyítette a csókot, majd hirtelen megszakította azt. Letépte Kawada egyenruhájának felsőjét és csókolni, nyalogatni kezdte a nyak puha bőrét. Kawada közben édesen nyögött, persze ez a másikat hidegen hagyta. Önmaga sem tudta, miért csinálja ezt, de úgy döntött most meg akarja dugni ezt a srácot. Na igen, Kiriyama már csak ilyen volt. Ha úgy döntött most csinál valamit, akkor amit eldöntött, véghez is vitte. Igaz, sosem érzett semmit, de ez őt sosem érdekelte. Sosem érzett semmit, de ez sem érdekelte.
A nyak után áttért Kawada mellkasára – addigra már lehámozta az inget is a fiúról és fekvő helyzetbe kényszerítette –, és a mellbimbóit kezdte nyalogatni és szopni. Keményre szopta azokat, a fiú közben nyögött és sóhajtozott.

– Kiri… ne… Kiriyama… ne… hagyd… abba… ne…! – nyögte, de tudta, teljesen reménytelenül.

Kiriyama nem távozott Kawada felsőtestétől, végignyalta az egészet egészen a hasáig, ahol ismét eljátszadozott vele. Kawada érezte, egyre jobban feszül rajta a nadrág. Ezt Kiriyama is észrevehette, mert pár pillanattal később megszabadította a fiút a felesleges ruhadarabtól. Szájával visszatért a mellbimbókhoz, míg egyik kezével – közben ő is letette a géppuskát – a fiú ágyékához nyúlt és férfiasságát kezdte el ingerelni. Másik kezének két ujját pedig belevezette a fiúba. Kawada érezte, hogy egyre fogy az ereje, és egyre kevésbé tudja magát kontrollálni. Érezte, hogy lassan itt a beteljesülés és el fog menni.

– Ne… nem bírom… el fogok… nem… – nyögte az összefüggéstelen szavakat Kawada.

Kiriyama érezhette ezt – ami nála elég fura dolog volt –, mert ő is kibontotta a nadrágját, kivette ujjait a fiúból, és hímtagját belevezette Kawada-ba. Elkezdett mozogni, ami Kawada számára felért egy kínzással. Kiriyama közben visszatért a nyakhoz és harapdálni kezdte a bőrt. Kawada átfogta a másik nyakát és ujjaival Kiriyama tincseivel játszott. Az egyre gyorsabban mozgott benne, mígnem Kawada elélvezett. Kiriyama néhány pillanattal később követte. Még végzett néhány utómozgást, aztán kihúzódott a másik testéből. Kawada pihegett, Kiriyama azonban pont olyan érzelemmentesnek tűnt, mint eddig. Felhúzta a sliccét és felállt, majd a még mindig pihegő fiúra nézett.

– Fáradt vagy? – kérdezte. – Ennyire kifárasztottalak? Élvezted?

– I… igen.– suttogta Kawada. – Na, és te?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú. – Nem éreztem semmit.

– Elmentél bennem – jegyezte meg a másik és felült.

– Lehet – jegyezte meg Kiriyama –, de nem éreztem semmit.

– Te hülye vagy – vigyorodott el Kawada. – És most mihez kezdesz? Nem lősz le?

– Nem. Miért? Még úgyis összefutunk – felvette a géppuskát és egyszerűen elsétált.

Kawada nem értette az egészet. Mi baja lehet ennek? Idejön, megdugja, aztán odébbáll. Megrázta a fejét, felöltözött és elindult vissza oda, ahol Shuya-t és Noriko-t hagyta. Sosem értette Kiriyama-t, de most már végképp nem tudott rajta eligazodni.

Kiriyama ezalatt már kiért a bokrok közül, és ismét nyílt terepen folytatta útját. Nem értette miért tette, amit tett, de nem érdekelte. Habár felbukkant előtte Kawada arca, amint már az elélvezés határán volt. Még vonzónak is találta így. Csak nem értette miért. Eddig még sosem talált senkit sem vonzónak, még saját magát sem. Megrázta a fejét és újra az előtte levő tájra koncentrált. Előtte mintha mozgott volna valami. Talán egy alak. Ahogy jobban kivette, egy lány volt és erősen hasonlított Mitsuko-ra. A fiú megrántotta vállán a fegyvert és a mozgó alakra nézett. Ideje volt egy kis munkának is. Mert hát ez a hely mégsem egy nyaraló igaz? Kiriyama megiramodott és gyorsan, ugyanakkor halkan a Mitsuko-nak vélt lány után futott. Tudta, az éjszaka és a játék hátralevő része még tartogat néhány izgalmat. És a ma délután csak egy volt ezek közül.

Családapák thaiföldön

Képzeljük bele magunkat most, húsz év távlatából, az 1983-as év, döglődő államszocializmust építő magyar világába! Most csak kattintok egyet az egérrel vagy a TV távkapcsolójával, máris a GOLD-szex csatornán vagyok. A csecsszopók is a pornót szívják magukba anyatej helyett. Na, de akkor? A határon elkobozták a megspórolt valután vásárolt szex lapokat, kazettákat. A csóró magyar agyonmásolt meztelen nőket és szeretkezési aktusokat bemutató, ill. ábrázoló fényképeken kérődzve onanizált, maszturbált a redves kollégiumi és iskolai WC-ékben, egy-egy csonkig szívott rigón (cigarettacsikken) kérődzve. Csak halvány-lila, borgőzös képzelgéseink voltak a nyugat kuplerájos, keménypornós világáról. A szürke, melós-nemzedék fiatalon összeházasodott, hogy legyen külön-bejáratú szex-partnere. Aztán a szocpolt és a kedvezményes lakást áhítozva rögtön csináltak egy-két gyereket, máris beleszürkülve a kötelező házi szexbe… “Családapák thaiföldön” bővebben