Japán meleg sztori

Ma utaztam Tokióba, és már a kollégiumi szobából írok beléd. De hadd meséljem el, mi is történt ma velem.

Az egész azzal kezdődött, hogy reggel hétkor felkeltett az az átkozott vekker. Igen, nincs mobilom, mint a többi hozzám hasonló korú fiatalnak. Így az ébresztőóra hangjára ébredtem mély álmomból. Bevallom, nagyon szépet álmodtam, mégpedig azt, hogy már az egyetemen vagyok, és barátok vesznek körül. Igaz barátok, akikben megbízhatok, és akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Remélem ez így is lesz, mert nem szeretném, ha eltaszítanának.
Szóval felébredtem, és egy ideig nem igazán tudtam, mit is akarok tenni. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap ösztöndíjat kaptam, és elfogadtam azt. Hurrá! Egyetemista leszek, mégpedig már holnaptól! Szinte felpattantam az ágyból, mire a mellettem levő ágyon is mocorogni kezdett a takaró, és hamarosan egy álmos és igencsak kócos fej bukkant elő.

– Mi ez a nagy ricsaj, így éjnek évadján? – kérdezte a fiú, akiben barátomra, Hagawa Ryo-ra ismertem. – Mit csapsz ekkora lármát?

– Gomen nasai, Ryo-kun! – mosolyogtam bocsánatkérően. – Csak olyan izgatott vagyok.

– Miért? – ült fel.– Találtál munkát?

– Sokkal jobb! – vigyorogtam. – Ösztöndíjat kaptam a Todai-ra!

– He?! – nézett rám meglepetten és felül. – Ez biztos? Tényleg?! Mikor indulsz?! Mit fogsz tanulni?!

Ömlöttek belőle a kérdések, és hamarosan a többiek is felébredtek. Mikor megtudták az örömhírt, gratuláltak nekem és mindenfélét kérdezgettek. Persze páran irigykedtek, hogy nekem milyen mázlim van, de úgy alapjában jól fogadták a dolgot. Ryo szomorú volt, mert elválunk. Két évvel fiatalabb nálam, most kezdi a felső-gimnáziumot. Remekül tanul, ha ilyen jók maradnak a jegyei, talán ő is pályázhat ösztöndíjra. Mindig jól megvoltunk, mióta az eszemet tudom, ő a legjobb barátom.

– Shinji-kun – mászott át az ágyamra –, tényleg elmész?

– Tényleg – bólintottam. – De ígérem, hogy hétvégente hazajövök és meglátogatlak, ok?

– De, el fogsz felejteni. Lesznek új barátaid, és én már nem fogok számítani – szontyolodott el.

– Dehogynem – borzoltam meg a haját. – Te mindig a legjobb barátom maradsz, ezt soha ne feledd el!

Ettől némileg felderült, én pedig felkeltem, felöltöztem és nekiláttam összepakolni. Nem volt olyan, hú de sok cuccom, de egy bőröndöt és egy hátitáskát így is megtöltött. Aztán lementem reggelizni. Ez volt az utolsó reggelim az otthonban. Ryo meg, mint egy kiskutya követte minden lépésem. Mindig ezt csinálta, ma pedig főleg a sarkamban loholt, tudván, hogy legalább egy hétig nem lát. Láttam rajta, hogy szomorú, én is az voltam, de nem akartam előtte mutatni.
Megreggeliztünk, közben beszélgettünk. Mondta, hogy hiányozni fogok, és hogy reméli, találok új barátokat, és hogy ne feledjem el őt. Komolyan, mintha örökre válnánk el, holott nem így van. De hát Ryo mindig is ilyen kis érzékeny mimóza volt, elég volt, ha valaki csak hangosabban rászólt, máris elszakadt a cérna és sírva fakadt. Aztán persze mindig én vigasztaltam meg őt. Ő lett az én kisöcsém, akit meg kell védenem. De most már ideje volt, hogy egyedül boldoguljon, nem lehetek örökké mellette, hogy a széltől is óvjam. Tudtam, mennyire ragaszkodik hozzám, de el kell engednie. Néha úgy éreztem, többet érez irántam, mint barát, vagy testvér iránt, de ezt a gondolatot mindig elhessegettem. Egyikünk sem volt meleg, csak ott voltunk egymásnak. Ez minden.

Reggeli után bekopogtam Yanagi-san irodájába és elkértem a papírokat. Ő is sajnálta, hogy búcsút veszek az otthontól, hiszen ez számára olyan, mintha a saját fia röppenne ki a fészekből. Kölcsönösen minden jót kívántunk egymásnak, majd a papírokkal együtt visszamentem a szobánkba. A többiek már rég nem voltak ott, mindenki ment, amerre látott, csak Ryo ült az ágyán és elmélyülten olvasott valamit.

– Mit olvasol? – kérdeztem, és leültem mellé.

– Csak egy könyvet – pirult el.

– Értem – bólintottam. – Nincs kedved kikísérni az állomásra? Addig még együtt lehetnénk és nem kéne egyedül kuksolnod idebent, kölyök.

– Dehogy nincs! – ugrott fel lelkesen. – Mikor indulunk?

– Most – jelentettem ki. – A vonat ugyan csak másfél óra múlva indul, de legalább nem kell sietnünk.

Boldogan mosolygott és kabátot húzott. Odakint a tegnaphoz hasonló, hűvös idő volt. Fogtam a hátitáskámat és a bőröndömet, majd elindultunk. Ahogy kiléptem az otthonból, még egyszer visszanéztem rá. Semmi különleges nem volt az épületen, csupasz, fehér falak, két emelet, régimódi stílus, de most valahogy fájt, hogy el kell hagynom, mégiscsak ez volt az otthonom az elmúlt 18 év során. Végignéztem az udvaron, ahol a kisebbek fogócskáztak, labdáztak, hintáztak. Megláttam a szobatársaimat, odamentem és elköszöntem tőlük. Megígértem, hogy majd jövök látogatóba. Mind fiatalabbak voltak nálam, mindig én voltam mindenki onii-chan-ja, így érthető, ha nehezen ment a búcsúzás. De nem nyújtottam hosszúra. Aztán visszatértem Ryo-hoz és elindultunk az állomás felé. Hátamon a hátitáska, a bőröndöt húztam magam után.

Út közben nem sokat beszéltünk. Ryo végig fogta a bal kezem – a jobbal húztam a bőröndöt –, és szinte meg sem szólalt. Tudtam, hogy le van hangolódva, amiért elhagyom. Szőkésbarna, kócos, lapockáig érő festett hajába bele-belekapott a feltámadó enyhe szél és megtáncoltatta tincseit. Sötétbarna szemei egyenesen előre néztek, mintha szándékosan nem nézett volna rám. Tisztában voltam vele, fáj neki az elválás, de ez ellen nem tehettem semmit. Ragaszkodott hozzám, hiszen én voltam számára az egyetlen ember, akit valaha szeretett, aki valaha testvérként törődött vele. Jóval alacsonyabb volt nálam, és olyan kis vékony, törékeny jószág, hogy attól féltem, az első szellő elrepíti jó messzire. Most visszagondolva, már tizenkét éve, hogy együtt vagyunk. Apja alkoholista volt és verte őt, anyját soha nem ismerte. Alig négyéves volt, mikor a gyámhatóság nálunk helyezte el, és sokáig senkinek sem akart megnyílni. Nekem sikerült a bizalmába férkőznöm, és azóta elválaszthatatlanok voltunk. Most mégis elválunk, ez okoz egy űrt a szívében akkor is, ha tudja, meg fogom látogatni.

Lassan, de biztosan elértük az állomást. Még jó háromnegyed óránk volt, míg a vonat befut. Megvettem a jegyem Tokióig, aztán leültünk a váróteremben. Ryo hozzám bújt, mint aki nem akarja, hogy elmenjek.

– Nem akarom, hogy elmenj! – suttogta halkan. – Hiányozni fogsz.

– Te is nekem, Ryo-kun – mondtam. – De mondtam már, meg foglak látogatni. Meg te is eljöhetsz ám Tokióba hozzám.
– Komolyan?! –nagyot nézett, erre szerintem nem számított. – És akkor majd megmutatod az egyetemet, meg mindent? Meg megyünk vásárolni is?
– Igen.
– Az jó lesz – egy kicsit vidámabb volt már –, de aztán ne felejts ám el, érted? Csinálj sok fényképet és küldd el nekem! Ja és írj nekem minden nap! Tudni akarom, mi van veled.
– Úgy lesz, ahogy akarod – simítottam meg az arcát, – Végül is, te vagy az én ˝kisöcsém˝, nem?
– Így van! – nevetett fel. – Neked pedig kötelességed megvédeni engem!

Még beszélgettünk egy csomót, felelevenítettük a régi emlékeket, a régi csínyeket, a tanárokat, szóval mindent, ami eszünkbe jutott. De sajnos az idő gyorsan elszállt és a vonat pontosan délelőtt tíz órakor befutott a kis állomásra. Felálltam és Ryo-val a sarkamban a peronra léptem.

– Hát akkor, minden jót Ryo-kun! – mondtam és megöleltem. – Aztán tanulj nekem sokat, most kezdődik életed fontos szakasza. Vigyázz magadra!
– Te is vigyázz magadra, Shinji onii-chan! – mondta ő is és átkarolta a nyakamat, majd apró puszit adott az arcomra. – Tanulj sokat és érezd jól magad ok? Aztán írj nekem még ma, hogy milyen a kolesz!
– Rendben, prücsök. De most már eressz, mert lekésem a vonatot!

Elengedett és láttam, hogy a szemében könnyek csillognak. Az én szívem is nehéz volt, de mennem kellett. Felléptem a vonatra, bőröndömet magam után húzva, aztán megálltam az ajtóban. Sípszó hallatszott, az ajtók becsukódtak és a vonat lomhán elindult. Ryo jött a vonat mellett, majd ahogy a szerelvény gyorsított, ő is futni kezdett. Közben kiabált valamit, amit nem hallottam, integetett, én visszaintegettem. Haja lobogott a szélben, ahogy rohant a vonat után. Aztán ahogy a vonat egyre gyorsabb lett, úgy maradt ő egyre hátrább, míg végül elhagytuk a várost és ő is eltűnt a messzeségben.
Felsóhajtottam, és ülőhely után kezdtem nézelődni. Hála az égnek kevesen voltak a vonaton, az út pedig alig félórás volt így vonattal, de úgy gondoltam, inkább leülök, mint hogy álljak a sok cuccommal. Így kiszemeltem magamnak egy üres padot és letelepedtem. Hát elhagytam szülővárosomat és elindultam egy új élet felé. Már nem volt visszaút, nem mintha vissza akartam volna menni. Tudtam, a régi életemnél csak jobb várhat rám. Legalábbis nagyon reméltem, nem szívom meg a dolgot ezzel az ösztöndíjjal. Azzal persze már akkor tisztában voltam, hogy nagyon jól kell majd tanulnom, ha nem akarom tartani az ösztöndíjam.

Jó fél órával később futott be a vonat Tokió Shinjuku állomására. Kiszálltam és tétován körülnéztem. Ritkán jártam Tokióban, rendszerint csak osztálykirándulások alkalmával, így most kissé elveszettnek éreztem magam. Bár volt térképem, ami alapján el tudnék jutni az egyetemig. Vagyis inkább a kollégiumig. Előkaptam és elindultam. Nem is volt olyan nehéz, bár miután sikeresen kivergődtem az állomásról, ami jó negyed órába telt a hatalmas tömeg miatt – sosem láttam még ennyi embert – ismét elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy Tokióban nincsenek utcatáblák, és hogy csak a nagy sugárutaknak van nevük, szóval nem tudtam, hogy a csudába fogok eljutni a kollégiumig. Arról szó sem lehetett, hogy taxiba szálljak, hiszen az iszonyatosan drága mulatság lett volna, nekem pedig annyi pénzem jelenleg nem volt. Igaz, hogy a havi ösztöndíjamat már elvileg kiutalták, de én azt csak holnap kapom meg igazából. Szóval maradt a gyaloglás. Összekaptam magam és a térképet nézegetve belevetettem magam Tokió forgatagába.

Jó pár eltévelyedés és zsákutca után aztán végül hosszas keresgélés eredményeképpen, két órával később már ott álltam egy hatalmas épület előtt, aminek kapuján nagy tábla hirdette, hogy ˝TODAI KOLLÉGIUM˝. Tehát mégis megvan. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd beléptem a kapun és elindultam az épület felé. Maga épület hatalmas volt, hófehér, ha jól néztem öt emeletes és leginkább úgy nézett ki, mint egy panelház. Elindultam végig a hosszú járdán és közben körülnéztem. Hatalmas udvar terült el ameddig a szem ellátott, mindenfelé zöld fű, fák, formára nyírt bokrok. Nagyon tetszett, mintha a Paradicsomban lennék.
Mikor elértem az ajtóig, kinyitottam és beléptem. Hatalmas folyosóra érkeztem, de egy teremtett lélek sem volt sehol. Hát igen, gondoltam mindenki élvezi még a szünet utolsó napját, mielőtt másnap megkezdődne az új félév. Gondoltam megkeresem a gondnokot, vagy hogy is hívják itt errefelé az ilyen embert. Hirtelen megláttam, hogy a falon egy tábla van, tőlem jobbra és mindenféle fel van rá írva. Közelebb mentem és elolvastam, így kiderült, hogy a Kollégiumi Titkárságra kell mennem, ami a 202-es szobában található. Arrafelé vettem utam és néhány pillanattal később már ott álltam egy barna faajtó előtt. Bekopogtam.

– Tessék! – szólt ki egy hang, mire kinyitottam az ajtót és beléptem.

Ahogy beléptem az ajtón, egy fiatal hölgyet és egy talán velem egykorú fiút pillantottam meg. A hölgy talán a harmincas éveiben járhatott, fekete haját kontyba fogta, vékony, ezüst keretes szemüveget és fehér kosztümöt viselt. Egy íróasztal mögött ült. A fiú az asztalnak enyhén dőlve állt. Fekete farmer és sötétkék ing volt rajta, melynek felső két gombját nem gombolta be. Hosszú, hátközépig érő haja hollófekete volt, benne néhány vörös melírcsíkkal. Azonban a szeme volt az, ami megfogott. Kék volt, mint a tenger kékje. Azonnal leszűrtem, hogy nem telivér japán. Ahogy meglátott, rám mosolygott, én pedig viszonoztam.

– Mit óhajt? – kérdezte a hölgy, dallamos, kedves hangon.
– Konnichi wa! A nevem Kusano Shinji és most érkeztem – mondtam.
– Á, Kusano-san! – bólintott a hölgy. – Aki az irodalmi ösztöndíjat kapta, nem igaz? A nevem Asakawa Reiko, a titkárságvezető és egyben a gondnok is. Ez a fiatalember pedig itt Hasegawa Yuuto, a diáktanács elnöke, mellesleg másodéves hallgatója az egyetemnek.
– Örvendek! – hajoltam meg.
– Úgyszintén – viszonozta gesztusomat Yuuto. – Remélem, jól fogod érezni magad itt, Kusano-san.

Kellemes, mély hangja volt, ami megborzongatott. Pedig hetero vagyok, nem vonzanak a férfiak, mégis… ő valahogy más. Ezt már akkor éreztem.
Sok időbe telt, mire sikerült felocsúdnom. Átadtam Asakawa-san-nak a papírokat, ő megnézte, bólintott és már adta is a kulcsot.

– Hasegawa-san – fordult Yuuto-hoz –, felkísérné kérem Kusano-san-t a szobájába? Gondolom, elsőre kissé eltévedne szegény fiú.
– Örömmel – mosolyodott el a fiú és felé fordult – Akkor, menjünk!
– Rendben – válaszoltam, majd elköszöntem Reiko-tól és Yuuto nyomában kiléptem a szobából.

A szobám mint kiderült, a negyediken volt, a 1442-es lakosztály. Yuuto segített a bőrönddel, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem látszott rossz fiúnak, úgy éreztem, vele jóban leszek. Bár lehet, hogy az is diákelnöki kötelességei közé tartozott, hogy segítsen az újaknak. Nem tudom, sosem voltam diáktanácstag.

– Honnan jöttél? – kérdezte hirtelen Yuuto.
– Egy kisvárosból – válaszoltam –, nem messze innen.
– Szóval nem vagy helybeli – nevetett fel. – Egyet se félj, majd megszokod. Ha valami kell, én itt vagyok és segítek. Ez a dolgom.
– Arigatou – bólintottam.
– Na meg is érkeztünk, Kusano-san – mondta, mikor megálltunk egy ajtó előtt –, íme a szobád!

Kinyitotta és beléptünk. Azonnal beleszerettem a szobába, ahogy beléptem. Hatalmas volt, nagyobb, mint a másik szobám az otthonban. A falak halvány krémszínűek, a hatalmas ágy világosbarna, rajta halványzöld lepedő, párna, takaró. A bútorok is mind világosbarnák. Volt egy íróasztal, hozzávaló székkel, egy hatalmas beépített szekrény, két polcos szekrény – gondolom könyveknek CD-knek, DVD-knek, külön bejáratú TV, Hi-fi, DVD-lejátszó, alatta néhány film. Na és persze egy erkély. Azonnal meg kellett néznem. Kirohantam és nem törődve a széllel, körülnéztem. Fantasztikus látvány tárult elém, láttam a várost, a távolban pedig ott volt a Fuji hegy. Nem tudtam betelni vele. Még mindig nem hittem el, hogy itt fogok élni. Mint egy valóra vált álom.

– Csodálatos! – suttogtam – Imádom!
– Akkor jó – lépett mellém Yuuto. – Amúgy, én pont kettővel arrébb lakom, a 1446-ban, szóval bármikor átjöhetsz, ha gondolod.
– Kedves tőled, Hasegawa-san – mosolyodtam el.
– De én most megyek. Csomagolj ki és pihenj egyet! Vacsora este hattól kilencig az étkezőben. Majd átjövök érted és leviszlek, meg megmutogatom mi merre van. Na ja ne!
– Ja ne! – válaszoltam és ő távozott.

Még nézelődtem egy kicsit, aztán kipakoltam és szétnéztem. Akkor láttam, hogy külön fürdő is tartozik a szobához. Egyszerű kis zuhanyzós, de nekem megfelelt.
Este Yuuto értem jött és levitt kajálni. Aztán megmutogatta, mi merre van, majd közölte hogy reggel fél nyolcra legyek készen, mert még össze kell szedni a könyveimet. Én csak bólogattam. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Tegnap még azon filóztam, miből fogok megélni, ma meg már egy hatalmas egyetem koleszában lakom. Ennél jobb nem is lehetne. Alig várom a holnapot. Yuuto megígérte, elkísér a suliba is. Na de most már alszom, mert lassan este tizenegy óra és holnap korán kell kelnem. Jó éjt naplóm!

Egy meleg délután

A játék folytatódott. Immár a második nap délutánján jártak, és már igencsak kevesen voltak életben. Aki tehette, meghúzta magát, remélve, hogy nem találják meg. Kivéve egy valakit. Egy magas és igencsak jóképű fiút, aki fittyet hányva arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffanthatják, a tisztáson üldögélt és közömbös képpel nézett fel az égre. Ő volt az, Kiriyama Kazuo. Nem igazán érdekelte semmi, sem az időjárás, sem a játék, sem az, hogy az osztály jó része már régen felvette a néhai előnevet, jórészt neki köszönhetően. Totálisan közömbös és érzelemmentes volt minden és mindenki iránt. Nem emlékezett volna, hogy valaha is nevetett, vagy sírt volna, valaha is szomorú, vagy vidám lett volna, vagy esetleg elborult volna az agya. Nem, ő sosem érzett semmit. Most is az eget bámulta, mint oly sokszor odahaza, de gondolatai, ki tudja hol jártak. Igazából, ez őt magát sem igazán érdekelte. Tudta, hogy a játék másnap este véget ér, és nem szeretett volna csatlakozni társaihoz, akik valószínűleg addigra már alulról szagolják az ibolyát. Mindahányan vannak. Bár őt az sem érdekelte, hogy esetleg megölik-e, vagy túléli. Mint már mondtam, Kiriyama Kazuo-t sosem érdekelte semmi élete során.

Viszont kis idő múlva úgy döntött, elege van az üldögélésből. Annyira nem volt hülye, tudta hogy remek célpontot nyújt akárkinek, aki erre sétál. Viszont amíg a szépséges géppuska megvolt neki, addig nem igazán izgatta magát. Izgassa magát az, aki szembekerül vele. Felállt és elindult dél felé. Észak felé nem mehetett, hacsak nem akarta lerobbantani a fejét. Arrafelé ugyanis már három órája tiltott övezet volt. Kiriyama pedig mint már említettem, nem volt idióta, nagyon is jól vágott a srác agya annak ellenére, hogy alig volt 15 éves. Na ja, sosem kellett felesleges érzelmekre és gondolatokra pocsékolnia az erejét és idejét. Lesétált egy dombon és a közeli bokrok felé vette az irányt. Óvatosan lépkedett, mert ha volt ott valaki, nem akart zajt csapni. Ő akart előbb lecsapni, mielőtt valaki másnak olyan hülye ötlete támadna, hogy megpróbálja megölni. A bokrok között nem volt senki. Viszont hirtelen lépteket hallott és arrafelé pillantott, készenlétbe tartva a géppuskát. A bokrok mögül egy alak bukkant elő. Talán egy magas lehetett Kiriyama-val. Rövid barna haja és sötét szeme volt. Kawada Shogo volt az. Amikor Kawada meglátta a másik fiút, azonnal készenlétbe helyezte a nála levő pisztolyt, bár tudta, a géppuska ellen semmi esélye. Kiriyama azonban semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarná ölni a másikat. Csak állt ott, felemelt fegyverrel, de nem csinált semmit. Kawada nem értette. Tudta, hogy Kiriyama sok osztálytársukat megölte már, így nem értette, miért tétovázik. Ez nem volt tőle megszokott. A fiú lassan lépett egyet előre, nem eresztve le a pisztolyt. Tudta, jobb félni mint megijedni. De Kiriyama nem mozdult, bár lejjebb eresztette a géppuskát. Kawada megállt a fiútól néhány lépésre.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan. – Miért nem lősz le?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Kiriyama. – Nem akarlak lelőni.

– Miért nem?

– Nem tudom – hangzott ismét az érzelemmentes válasz.

Kawada megrázta a fejét. Már megszokta, hogy Kiriyama kissé furcsa, de ez már több volt a soknál. Ha le akarja lőni, akkor lője le, de ha nem akkor meg mit áll itt, mint egy sóbálvány? Még fel sem ocsúdott, mikor Kiriyama arca alig pár centire volt az övétől. Kawada riadtan ugrott hátra.

– Megijedtél? – kérdezte Kiriyama. – Ennyire ijesztő vagyok?

– Nem! – mondta Kawada. – Ee mi a fenét akarsz? Mi ütött beléd?

– Nem tudom – hangzott az ismert válasz –, de nem is érdekel.

Kawada nem értett semmit. Most a fiú vagy hülye, ami kizárt, vagy játszik vele. Ez már valószínűbb, bár Kiriyama nem az a fajta fiú volt, aki játszadozik az emberrel. Akkor meg mi a fene baja lehet? Hirtelen arra eszmélt fel, hogy a fiú arca ismét közel került az övéhez. Ezúttal azonban ideje sem volt reagálni, mert Kiriyama ajkai megérintették az övéit. Mi az, hogy megérintették?! Egyenesen megcsókolta. Kawada arca hirtelen halványpiros lett, majd gyönyörű sötétvörös színt öltött.

– Mi az? – kérdezte Kiriyama. – Mi a baja az arcodnak? Beteg vagy?

– Hülye! – Kawada remegett. – Te rohadt, mocskos, bunkó, buzi állat! Méghogy mi van?! Lesmárolsz, és még megkérded, mi van?!

– Ah, ez a baj? – a fiú hangja teljesen érzelemmentes volt – Nekem sosem volt ilyenem. Talán nem volt jó.

Mielőtt a fiú felocsúdhatott volna, Kiriyama ismét megcsókolta. Ezúttal azonban mélyebben, mint az előbb. Nyelve erőszakosan utat tört magának Kawada szájába és a nyelvét kezdte simogatni. Kawada nem bírt magával és beletúrt a másik fiú hajába, ezzel elejtve a pisztolyt. Ujjai végigsiklottak Kiriyama haján, szinte tépve azt, majd megmarkolták a fiú vállait, és körmeit annak ruhájába mélyesztette. Kiriyama ezalatt nem tágított, hanem még mélyítette a csókot, majd hirtelen megszakította azt. Letépte Kawada egyenruhájának felsőjét és csókolni, nyalogatni kezdte a nyak puha bőrét. Kawada közben édesen nyögött, persze ez a másikat hidegen hagyta. Önmaga sem tudta, miért csinálja ezt, de úgy döntött most meg akarja dugni ezt a srácot. Na igen, Kiriyama már csak ilyen volt. Ha úgy döntött most csinál valamit, akkor amit eldöntött, véghez is vitte. Igaz, sosem érzett semmit, de ez őt sosem érdekelte. Sosem érzett semmit, de ez sem érdekelte.
A nyak után áttért Kawada mellkasára – addigra már lehámozta az inget is a fiúról és fekvő helyzetbe kényszerítette –, és a mellbimbóit kezdte nyalogatni és szopni. Keményre szopta azokat, a fiú közben nyögött és sóhajtozott.

– Kiri… ne… Kiriyama… ne… hagyd… abba… ne…! – nyögte, de tudta, teljesen reménytelenül.

Kiriyama nem távozott Kawada felsőtestétől, végignyalta az egészet egészen a hasáig, ahol ismét eljátszadozott vele. Kawada érezte, egyre jobban feszül rajta a nadrág. Ezt Kiriyama is észrevehette, mert pár pillanattal később megszabadította a fiút a felesleges ruhadarabtól. Szájával visszatért a mellbimbókhoz, míg egyik kezével – közben ő is letette a géppuskát – a fiú ágyékához nyúlt és férfiasságát kezdte el ingerelni. Másik kezének két ujját pedig belevezette a fiúba. Kawada érezte, hogy egyre fogy az ereje, és egyre kevésbé tudja magát kontrollálni. Érezte, hogy lassan itt a beteljesülés és el fog menni.

– Ne… nem bírom… el fogok… nem… – nyögte az összefüggéstelen szavakat Kawada.

Kiriyama érezhette ezt – ami nála elég fura dolog volt –, mert ő is kibontotta a nadrágját, kivette ujjait a fiúból, és hímtagját belevezette Kawada-ba. Elkezdett mozogni, ami Kawada számára felért egy kínzással. Kiriyama közben visszatért a nyakhoz és harapdálni kezdte a bőrt. Kawada átfogta a másik nyakát és ujjaival Kiriyama tincseivel játszott. Az egyre gyorsabban mozgott benne, mígnem Kawada elélvezett. Kiriyama néhány pillanattal később követte. Még végzett néhány utómozgást, aztán kihúzódott a másik testéből. Kawada pihegett, Kiriyama azonban pont olyan érzelemmentesnek tűnt, mint eddig. Felhúzta a sliccét és felállt, majd a még mindig pihegő fiúra nézett.

– Fáradt vagy? – kérdezte. – Ennyire kifárasztottalak? Élvezted?

– I… igen.– suttogta Kawada. – Na, és te?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú. – Nem éreztem semmit.

– Elmentél bennem – jegyezte meg a másik és felült.

– Lehet – jegyezte meg Kiriyama –, de nem éreztem semmit.

– Te hülye vagy – vigyorodott el Kawada. – És most mihez kezdesz? Nem lősz le?

– Nem. Miért? Még úgyis összefutunk – felvette a géppuskát és egyszerűen elsétált.

Kawada nem értette az egészet. Mi baja lehet ennek? Idejön, megdugja, aztán odébbáll. Megrázta a fejét, felöltözött és elindult vissza oda, ahol Shuya-t és Noriko-t hagyta. Sosem értette Kiriyama-t, de most már végképp nem tudott rajta eligazodni.

Kiriyama ezalatt már kiért a bokrok közül, és ismét nyílt terepen folytatta útját. Nem értette miért tette, amit tett, de nem érdekelte. Habár felbukkant előtte Kawada arca, amint már az elélvezés határán volt. Még vonzónak is találta így. Csak nem értette miért. Eddig még sosem talált senkit sem vonzónak, még saját magát sem. Megrázta a fejét és újra az előtte levő tájra koncentrált. Előtte mintha mozgott volna valami. Talán egy alak. Ahogy jobban kivette, egy lány volt és erősen hasonlított Mitsuko-ra. A fiú megrántotta vállán a fegyvert és a mozgó alakra nézett. Ideje volt egy kis munkának is. Mert hát ez a hely mégsem egy nyaraló igaz? Kiriyama megiramodott és gyorsan, ugyanakkor halkan a Mitsuko-nak vélt lány után futott. Tudta, az éjszaka és a játék hátralevő része még tartogat néhány izgalmat. És a ma délután csak egy volt ezek közül.

Családapák thaiföldön

Képzeljük bele magunkat most, húsz év távlatából, az 1983-as év, döglődő államszocializmust építő magyar világába! Most csak kattintok egyet az egérrel vagy a TV távkapcsolójával, máris a GOLD-szex csatornán vagyok. A csecsszopók is a pornót szívják magukba anyatej helyett. Na, de akkor? A határon elkobozták a megspórolt valután vásárolt szex lapokat, kazettákat. A csóró magyar agyonmásolt meztelen nőket és szeretkezési aktusokat bemutató, ill. ábrázoló fényképeken kérődzve onanizált, maszturbált a redves kollégiumi és iskolai WC-ékben, egy-egy csonkig szívott rigón (cigarettacsikken) kérődzve. Csak halvány-lila, borgőzös képzelgéseink voltak a nyugat kuplerájos, keménypornós világáról. A szürke, melós-nemzedék fiatalon összeházasodott, hogy legyen külön-bejáratú szex-partnere. Aztán a szocpolt és a kedvezményes lakást áhítozva rögtön csináltak egy-két gyereket, máris beleszürkülve a kötelező házi szexbe… “Családapák thaiföldön” bővebben

A homok(os)vihar

Egy haverommal utaztam akkor is. Többször voltunk már együtt külföldön. Kipróbált, egymáshoz toleráns párost alkottunk. Soha nem feküdtünk le egymással, ugyanakkor vigyáztunk a másikra a bécsi, amsterdami szaunákban, bárokban. Mindig megbeszéltük, hogy ki mikor ér haza, ha elválnánk valamilyen ” előre nem látható ” ok miatt. Épp két hetes nyaralásunk utolsó reggelére ébredtünk, és szomorúan állapítottuk meg, hogy már csak 21 óra van hátra a gép indulásáig. Laci erre azt mondta, hogy őt ugyan nem érdekli, hogy mennyi időnk van, az utolsó napon ki kell menni az óceán partjára, és még egyszer fürödni kell a nagy sós vízben. Mi lehetőleg elfogadjuk a másik kívánságait és most sem vitatkoztam, beindítottam bérelt autónkat, és hamarosan a Riu Palace Hotel parkolójában álltunk meg. Ezt a szállodát tartom a legjobb fekvésű hotelnek egész Gran Canarián. Átballagtunk az elegáns passzázson, le a tengerre és a dűnékre néző teraszig. Ott, ahogy kell átbújtunk a rácson, és megindultunk a ” kanalasgémek” vonulási út vonalán. Azt javasoltam, hogy a lehető legrövidebb módon közelítsük meg a meleg strandot. Így tehát meg kellett mászni jó néhány magasabb homokdűnét. Elég korán volt, hűvös volt a homok az élszakai széltől. Amint a legnagyobb dűne takarását elhagytuk, és közeledtünk a tengerhez egyre erősebbnek kezdtem érezni a szelet. Azután mind több homokszemcse csapódott az arcunkba. Bizony nem ígérkezett szép idő. Ez a fajta forró afrikai szél olyan erővel csapja vízszintesen az ember arcába a finom és kevésbé finom szemcséket, hogy valóban szem száj megtelik vele.

– Akkor is fürödni fogok ! – Mondta Laci és eltökélten haladtunk a kék csíknak látszó part felé.

Az előttünk magasodó dűne oldalán két fiú kapaszkodott felfelé. Nem volt tanácsos tágra nyílt szemmel nézegetni bárkit is ebben az erős szélben, de nekem feltűnt, hogy az egyik nagyon izmos, szép kerek a feneke a testhez simuló mini sortban. A másik egy kissé vastagabb derekú, bajuszos fiú volt, de ő is sportolhatott régebben, ez azonnal látszott izmos lábán és karján. A két fiú néha vissza-vissza nézett. Laci szeme is villant, és hozzá méltó bölcsességgel megjegezte:

– Valamelyiknek hamarosan meg kell igazítania a cipőjét. Figyelj csak!

Úgy is lett . A bajuszos szandálján valami sürgős igazítani való akadt, amihez természetesen le kellett rakni hátizsákot, sapkát, csajkát, pufajkát, hogy az egész legalább addig tartson, míg mi be nem érjük őket. Ballagtunk is szépen. Közelről azután láthattuk, hogy az izmos fenekűnek, a hasa olyan mint a “tökreszelő”, a bajuszos szeme pedig olyan kék mint a tenger.

Jó magyarokhoz méltón nem állottuk meg néhány kajla megjegyzés és kommentár nélkül a dolgot és rájuk is hellóztunk elhaladtunkban.

A bajuszos fiú mintha felkapta volna a fejét az egyik mondatnál, és ekkor úgy éreztem érti amit mondok.

Mi akkor már nem is siettünk annyira. Vissza-vissza néztünk, hogy jönnek e már. Jöttek is. A cipőjavítási művelet másodpercek alatt befejeződött, és a lepakolási idő töredéke alatt felszedték a holmijukat.

Ekkor Laci cipője “adta be a kulcsot”. Azonnal ki kellett rázni belőle a homokot, ami kb. egy perc alatt újra belefolyik majd. A két fiú ekkor ért utol bennünket. A bajuszos rám mosolygott és németül megkérdezte:

– Magyarok vagytok?

– Igen, értesz magyarul?

– Nem csak én az NDK-ból származom és a szüleimmel sokszor voltunka Balatonon, egy két szót felismerek.

Így indult a beszélgetés, majd bemutatkoztunk. Uwe Berlinből, Manfred Mannheimből jött. Ők is a karneválra érkeztek. Együtt folytattuk az utat a dűnék között a partig. Az utolsó homokdűnét elhagyva a szél még kíméletlenebbül verte a homokot az arcunkba.

Láttuk, hogy nem érdemes a parton maradni és nem is béreltünk napozóágyat, de Laci ragaszkodott ahhoz, hogy megmártózzunk a vízben, mintegy búcsúzóul. Uwe, akinek ehhez nem volt kedve ajánlkozott, hogy ő majd vigyáz a holmikra míg mi hárman úszunk egyet. Gyorsan levetkőztünk, és éreztük, hogy a szél által szállított homok csípi bőrünket. Futva tettük meg a távot a vízig.

Erős hullámokat vetett az Atlanti Óceán, de egyáltalán nem volt hideg. Belevetettük magunkat. Fej-fej mellett úsztunk Manfreddal. Élveztük a hullámok csapkodását, átbújtunk alattuk, vagy ráfeküdtünk, és úgy vitettük magunkat a part felé. Manfréd egyre közelebb került hozzám, és én sem igyekeztem tőle eltávolodni, míg Laci egy kicsit távolabb pancsolt.

Az egyik hullám teljesen egymáshoz szorított bennünket és akkor Manfréd megfogta a vállamat. Keze a hátamra csúszott, a combja átkulcsolta a derekamat és összeért a szánk. Innentől kezdve egy hosszú csók volt a pancsolás. Néha jött egy hullám, átcsapott a fejünk fölött. Szemünk szánk tele volt sós vízzel. Habzott körülöttünk a tenger. Nagyon finom volt hozzá simulni, és érezni izmos testét. Kerek fenekébe kapaszkodni. Hasamat böködte kemény felfelé meredő farkával. Én sem maradtam higgadt. Olyan kemény merevedésem volt, hogy a viccíró nem talált volna ki hülye történeteket a tengervíz hidegségéről és a néger farkáról, ha ezt látta volna.

Kezdtünk elfáradni, és én a part felé húzódtam, ahol Laci pocskolt.

Közelebb jött hozzánk és mosolygott,azzal a félig gúnyos, félig ” na én már tudom mi lesz itt” mosolyával.

– Látom nem unatkozol – mondta.

– Semmi okom az unatkozásra, de már fázom, kimegyek, – mondtam, és otthagytam őket.

A parton fogadott aztán a meglepetés. Nedves bőrömre a vízszintesen szálló homokszemek szélirányból azonnal rátapadtak, és olyan piszkosnak éreztem magam, mint aki két hete nem látott vizet. Visszanéztem, hogy vajon visszamenjek-e, de ekkor már az én hűséges barátom Manfréd farkát fogta és vele csókolózott. Különösen nem rázott meg az eset, bár egy kicsit nehezteltem amiatt, hogy az általam kikapart gesztenyét már megint ő fogyasztja le.

Visszaballagtam Uwe mellé, aki csendesen ült a homokban és tűrte a szelet.

Nem találtam viszont levetett sortomat és pólómat. Kérdeztem Uwét, hogy vajon mit tud a jeles ruhadarabokról. Mire ő megmutatta azt a helyet ahol azoknak lenniük kellene. Ott is voltak, csak a szél 10 perc alatt legalább két cm homokkal betakarta őket. Lassan megszáradtam, és addigra a homok is lepergett rólam . Akkorra már Laci és Manfred is megérkezett .Mindannyian egyetértettünk abban, hogy itt nem maradhatunk. Keressünk talán valamilyen szélcsendes helyet a dűnék között, ahol “leheveredhetnénk”.

Ahogy haladtunk visszafelé, egyre inkább úgy tűnt, hogy a szél nem ad arra lehetőséget, hogy kényelmesen, és nyugodtan leüljünk és akkor támadt egy ötletem:

– Igyunk egy kávét valahol! – Lacinak azonnal felcsillant a szeme, és odadörmögött:

– Hol szeretnél kávét inni?

– Itt – Mutattam a számra. Erre összenevettünk, és vidáman ballagtunk a Riu Palace felé

Mire odaértünk, nyoma sem volt rajtunk a tenger frissességének. Izzadtan, piszkosan, homoktól recsegő fogakkal igyekeztünk az árnyék felé.

– Hol igyunk kávét? – Kérdezte Manfred kihívóan

Ekkor értünk az autóhoz. Kinyitottam a távirányítóval és elkezdtem bepakolni a homoktól súlyosbított holmikat.

– Én előbb lezuhanyoznék, ki tart velem? – Erre olyan sebesen beszállt mindenki az autóba, hogy gyorsasági versenyt lehetett volna nyerni vele. Rákanyarodtam a jól ismert Tirajana sugárútra, és csak a harmadik körforgalom elhagyása után kérdezték a német fiúk, hogy hova is megyünk.

Ekkor tudták meg, hogy egy maspalomasi meleg apartmanban lakunk.

A Villas Blankas-ba érkezve Laci a tettek mezejére lépett és … valóban feltett egy kávét. Ugyanakkor elővett a hűtőből egy üveg Bacardit, Gint, Colát, Tonicot és jeget.

Mohón nyeltük a hideg italt.

Kész lett a kávé, azonnal meg is ittuk. Laci csak erre várt és ledobott magáról mindent, majd Manfrédot kézen fogva bevonult a fürdőszobába, azzal a felkiáltással, hogy kevés a meleg víz, spórolni kell, együtt kell zuhanyozni.

Uwe és én még mindig izzadtan, homokosan egy-egy törölközőt a kanapéra téve üldögéltünk, és hallgattuk a “zuhanyzás” meglehetősen szeretkezésre emlékeztető hangjait a fürdőszoba felől.

Uwe elmesélte, hogyan került át a nyugati országrészbe, mivel foglalkozik, és közben mély kék szemeivel mosolygott rám. Nagyon kedves fiú. Csak néhány perc kellett ahhoz, hogy csókolózzunk. Azzal sem törődtünk, hogy a homok, mindent belep, és egy kisit csikorog a fogunk között.

Ekkor felpattant a fürdőszoba ajtaja, és két kipirult, frissen zuhanyzott szép testű fickó jött be a nappaliba, félig merev hímvesszőkkel.

– Ti jöttök !

Uwe és én nem kérettük magunkat. Magunkra csuktuk az ajtót, és már a kádban voltunk. Élvezettel csutakoltuk egymásról az izzadtságot, és a homokot.

Amikor már tiszták voltunk elzártuk a vizet. Ekkorra mindkettőnk farka kőkemény lett. Letérdeltem elé és a kezembe fogtam felfelé kunkorodó méretes szerszámát. Kidagadtak rajta az erek, és én élvezettel simogattam vastag peremét. Nagyon kívánatos volt. Lassan húzogatni kezdtem síkos kezemmel és finoman megnyaltam sima hegyét. Kéjesen nekidőlt a csempének és nedves hajamba túrt. Egyre nagyobb darabot vettem a számba duzzadó makkjából,és vesszőjéből. Arról nem lehetett szó hogy az egészet eltüntessem, mert olyan mérettel minden tapasztaltságom ellenére sem bírok.

Uwe kéjesen élvezte kedveskedésemet, majd a hónom alá nyúlt és felhúzott magához. Felemelte a karom és nyalogatni kezdte a hónom alját, csiklandozva haladt lefelé derekam, majd fenekem irányába.

Ekkor megfordított, a hátam mögé térdelt és erős nyelvével szétfeszítette farpofáimat. Nagyon erősen és mégis érzékien nyalta a fenekemet. Egyik kezével átnyúlt combjaim között és a zacskómat simogatta, majd farkamat megragadva húzogatni kezdte rajta a bőrt.

Másik kezével magát izgatta.

Utána felállt, hátamhoz símúlt és tarkómat csókolta, finoman harapdálta.

Újra bekentük magunkat tusfürdővel és síkos testtel simogattuk egymást.

Mielőtt elélveztünk volna, leöblítettük magunkat,kimásztunk a kádból, megtörölköztünk, és fél mereven visszamentünk a nappaliba.

Ami ott fogadott bennünket, az csak kicsit múlta felül várakozásainkat.

Manfréd a kanapén hanyatt feküdt, Laci 69-es pózban fölötte, és javában szopták egymást. Nem nagyon kellett nyelvtudás, hogy jól megértsék egymást.

Mi nem jöttünk zavarba, de nem is siettünk, hogy bekapcsolódjunk ebbe a kis gomolyba. A pult mögé lépve újra töltöttem a poharakat, jeget dobáltam az italokba.

Ekkor éreztem, hogy valaki hozzám símul hátulról. Nem éreztem a bajszát és valahogy izmosabb volt, mint Uwe. Manfréd volt az. Megfogta a vállam és maga felé folrított. Minden további figyelmeztetés nélkül erősen az ajkaim közé nyomta a nyelvét. Dagadó farka a hasamon dobolt, másik kezével az enyémet markolászta.

Válla fölött láttam, hogy Laci Uwe fotelja mellett áll, és Uwe szája tele van az ő farkával. Hamar egybe csúszott a két pár. Ritkán van lehetősége az embernek, hogy másik három férfi testét egyszerre érezze a közelében. Manfréd hátradőlt a kanapén, Laci az ő szája fölé guggolva engedte, hogy Manfréd kényeztesse nyelvével a fenekét. Én Manfréd combjai közé térdeltem, azok belső oldalát simogattam a nyelvemmel, majd keményen szopni kezdtem először herezacskóját, majd kőkemény farkát. Uwe felállt a kanapéra és Lacit szoptatta. Egy cuppogás volt az egész apartman.

Ekkor kopogtak. Csilingelő női hang mondott valamit spanyolul, majd egyre jobban rázta a kilincset. A takarítók voltak. Keveset beszélek spanyolul, de eszembe jutott a kulcsszó: Manana.

A két hölgy letette a cseretörölközőket a teraszra és nevetve odébbállt. Edzettek voltak már.

Mi folytattuk a megkezdett műveletet, de most Laci feküdt a kanapéra.

Én ekkor már a két német fiút egyszerre szoptam. Szeretem ha két fasz van a számban. Laci teste hívogatóan nyúlt el az ágyon , én megvontam a vállam és az ő farkát is a számba vettem. A két német fiú szerszáma a tarkómat verdeste. A fejem fölött csókolóztak. Felegyenesedtem. Laci közel volt ahhoz, hogy elélvezzen és vágyakozva nézte hármunk meredező szerszámát, majd rekedtes hangon csak ennyit mondott:

– Élvezzetek rám!

Nem fordítottam le, de amint a két másik látta, hogy elkezdtem verni a farkamat és már közel vagyok a végkifejlethez. ők is csatlakoztak. Egymás fenekébe, vállába kapaszkodva , csókolózva, közeledtünk a robbanás felé. Én mentem el elsőnek. A hosszan felfokozott izgalomtól, óriásit spricceltem Laci hasára, mellére, vállára. ő kéjesen szétkente magán a spermát, de mire ezzel végzett volna, már Uwe adagja következet. Sűrűbb volt mint az enyém, és bőségesen spriccelt a már síkos hasra. Amikor Manfréd hörögni kezdett, akkor tört fel Laci szökőkútja, de ennyi geci már nem fért el a hasán , és le is csurgott az oldalán, a hónalján, a nyakában. Manfred élvezett a legnagyobbat. Ordított, míg magja szanaszét fröcskölt, Jutott belőle mindenhova. Hamarosan nyolc kéz igyekezett a négy hatalmas adag fehérjét Laci bőrébe bedolgozni. Természetesen újra a fürdőszoba felé vettük az irányt. A zuhanyzás után lustán hevertünk el a kis zárt patióba kirakott ágymatracokon.

Szélvédett helyen jó ereje volt a napnak, italokat hoztunk magunknak, és úgy tűnt, hogy el is szundítunk, de Manfréd farka már megint merev volt. Szinte ugyanaz a jelenet ismétlődött meg mint annak előtte, csak más szereposztásban. Mindenki nyalta, szopta, csókolta a többieket, míg újra el nem élveztünk.

Amikor felkászálódtunk, a két német fiú mondta, hogy még délután vissza kell menniük , hogy fel tudjanak készülni az esti jelmezbálra, de előbb igyunk valamit a bárnál.

Manfred sangriát rendelt és csak annyit mondott pohárköszöntőül: – Zum Wohl!

Mire Laci utánadörmögte:

– Ugye megmondtam, hogy utolsó nap még egyszer kell fürödni a tengerben!

Váratlan seggbedugi (biszex sztori)

– Most én akarlak téged!
Meglepődtem. Eddig mindig én kötöztem ki a barátnőmet, és imádta is a kiszolgáltatottságot. De a kedvéért belementem a játékba. Mindketten meztelen voltunk, épp szeretkezéshez készültünk. Elővette a kötelet, a karcsú teste gyorsan mozgott körülöttem, és már hurok is volt a kezeimen és a lábaimon. De miért hason fekve akar kikötni? Mindegy, ő tudja. Jó szoros csomókat kötött, moccanni se bírtam. Aztán hozzám simult hátulról. Élveztem a puha ajkait a fülemen, a hátamhoz érő barna bőrét, a farkamat izgató kezét. A fülembe suttogta:
– Mindjárt jövök, ne moccanj!

És elindult az ajtó felé. Utánanézve gyönyörködtem a szexis popsijában, ami izgatóan mozgott járás közben. Kiment a szobából, én ott maradtam kikötve, mozdulatlanul.
Nem egyedül jött vissza. Két fiatal fickó is volt vele. Nem értettem, hogyan hozhatja be őket ide, mikor itt fekszem. Szóltam neki. Nem reagált. Számon kértem, kiabáltam, de nem felelt. Csak némán bejöttek és megálltak előttem. A barátnőm meztelenül, a két pasi felöltözve.
A párom végig engem nézett, míg a fickók elkezdték őt fogdosni. Simogatták, markolászták, főleg a kerek kis cicijeit és a formás fenekét. Megőrültem a féltékenységtől, de hiába kiabáltam, nem törődtek velem. Sőt, a barátnőm segített levetkőzni a két pasinak. Álló farokkal simultak hozzá, immár mindhárman meztelenül. Döbbenten figyeltem, már szólni se tudtam. A barátnőm élvezettel simogatta a két pasi méretes farkát. Mindkettőjüké nagyobb volt, mint az én átlagos méretű szerszámom. Aztán a barátnőm végig mélyen a szemembe nézve, szinte hipnotizálva engem lassan letérdelt. A szája egy magasságba került a két duzzadó farokkal. Lassan, élvezettel elkezdte őket szopni, felváltva véve be a szájába őket. Most a két fickó nézett rám gyakran, miközben szakértően szopatták felváltva a barátnőmet.

Hirtelen felállt a barátnőm. Néhány méterrel arrébb leült velem szemben egy fotelba, és széttárta a lábát. Elkezdte simogatni a nedvességtől csillogó, felizgult punciját. A pasiknak pedig intett, hogy jöjjenek oda hozzám. Nem értettem, most mi lesz. Megalázva és zavarban éreztem magam. Az egyik elém állt, és az arcom előtt kezdte el simogatni a farkát. A másikat nem láttam, csak éreztem: mögöttem volt, és a fenekemet kezdte el simogatni. Próbáltam tiltakozni. Rángattam, dobáltam magam, de a kötelek szorosak voltak, ők pedig nem hagyták abba. Kifulladtam, feladtam.

Csak feküdtem. A fickó mögöttem már a farkamat és a fenekemet egyszerre izgatta, valami síkosítót éreztem. Túl jól csinálta, elkezdett bizseregni a belsőm. Nem akartam élvezni, tiltakoztam az érzés ellen. De hiába: lassan, de biztosan elkezdett merevedni a farkam. A pasik észrevették, és szóltak a barátnőmnek. Ő csak mosolygott, és intett, hogy folytassák. Egyre erősebb volt a bizsergés az altestemben, egyre keményebben állt a farkam. Nem tudtam mást tenni, mint megadtam magam az élvezetnek. Az előttem álló pasi is egyre közelebb tartotta az álló farkát az arcomhoz. Végül már az ajkaimat simogatta a nagy, duzzadt makkjával. Próbáltam elhúzni a szám, de nem tudtam. Amikor felnyögtem az élvezettől, amit a fenekemet ujjazó kéz okozott, betette a farkát a számba. Alig fért bele a farka, teljesen kitöltötte a számat, olyan vastag volt. Porig voltam alázva. Lassan elkezdte mozgatni a farkát, ki-be a számban. Aztán belemarkol a hajamba, és a fejemet mozgatta az álló farkán. Az ajkaimon, új, ismeretlen bizsergést éreztem, ami fokozatosan összekapcsolódott a fenekem és a farkam bizsergésével.

Elengedte a hajam, és én folytattam a szopást magamtól. Már kívántam a farkát. Nem tudtam nem élvezni, amit csináltak velem. Amikor véletlenül kicsúszott a farka az ajkaim közül, önkéntelenül utánakaptam a számmal. Ezen mindhárman nevettek. A srác ismét elkezdte simogatni vele az ajkaimat, de nem tette vissza. A barátnőm megkérdezte:
– Szeretnéd, hogy visszategye?
Bólintottam. A srác visszatette volna, de a barátnőm leállította.
– És szeretnéd, hogy a másik barátom megdugja a segged?
Bólintottam.
– Akkor kérjed!
Kértem, kérleltem őket, sőt a végén már könyörögtem. Nem érdekelt már, hogy megalázom magamat, nem érdekelt, hogy pasi létemre kétméretes faszért könyörgök, egyszerűen csak kívántam. A barátnőm elégedett gonoszsággal mosolygott, és intett nekik. Egyszerre dugták belém két oldalról, és majdnem felrobbantam az élvezettől.
Ütemesen, keményen kezdted el mozogni bennem. A fenekem a sok ujjazástól már teljesen kitágult, és síkos volt, így nem fájt benne még egy ekkora farok sem. Élveztem, ahogy egyszerre mozog bennem a két nagy fasz. Bizsergett mindenem, lassan összefolytak a külvilág körvonalai. Egyre keményebben kúrtak. Már nyöszörögtem, már amennyire tudtam, és majdnem elájultam, amikor egy óriásit élveztem sikoltva.

De a két fickó nem élvezett el velem együtt. Leszálltak rólam, az álló farkuk csillogott a nedveimtől. Odamentek a barátnőmhöz. Továbbra is kikötve, félig eszméletlenül, szétkúrva feküdtem, és tehetetlenül figyeltem, mit csinálnak. A párom feltérdelt a fotelra, és széthúzta nekik a nedvességtől csillogó popsiját. Őt is elkezdték kímélet nélkül megdöngetni, csak úgy csattogott a feneke. Közben a másik pasit pedig szopta, vagy inkább az baszta őt szájba. Hangosan sikoltozott, olyan hangokat adva ki, amilyeneket és sose tudtam kicsalni belőle. Elélvezett, nem is egyszer. A két pasi helyet cserélt, de a mögéje kerülő most nem a punciját, hanem a seggét kezdte el kefélni. Örült neki, mindig is imádta, ha a fenekét dugják. Aztán beleült a fenekével a fickó farkába, a másik pedig a punciját kezdte tömni. Míg a két pasi szendvicsben kúrta, újra engem nézett, mélyen a szembe. Egészen addig, míg hátra nem vetette a fejét, és a testét egy robbanásszerű orgazmus hullámai rázták meg. Remegett mindene. A pasik spermáját eléjük térdelve az arcára kérte. Biztosan azért, mert nekem oda soha nem engedte.

Felébredtem. A szoba teljesen sötét. Kába fejjel néztem körül. Mellettem a takaró alatt édesen pihegett a barátnőm, a szépen formált válla kilógott a takaró alól. Még küzdve az álom képeivel, elgondolkodtam: mit csináljak, ha azt kéri majd, hogy most az egyszer ő köthessen ki engem?