Családapák thaiföldön

Képzeljük bele magunkat most, húsz év távlatából, az 1983-as év, döglődő államszocializmust építő magyar világába! Most csak kattintok egyet az egérrel vagy a TV távkapcsolójával, máris a GOLD-szex csatornán vagyok. A csecsszopók is a pornót szívják magukba anyatej helyett. Na, de akkor? A határon elkobozták a megspórolt valután vásárolt szex lapokat, kazettákat. A csóró magyar agyonmásolt meztelen nőket és szeretkezési aktusokat bemutató, ill. ábrázoló fényképeken kérődzve onanizált, maszturbált a redves kollégiumi és iskolai WC-ékben, egy-egy csonkig szívott rigón (cigarettacsikken) kérődzve. Csak halvány-lila, borgőzös képzelgéseink voltak a nyugat kuplerájos, keménypornós világáról. A szürke, melós-nemzedék fiatalon összeházasodott, hogy legyen külön-bejáratú szex-partnere. Aztán a szocpolt és a kedvezményes lakást áhítozva rögtön csináltak egy-két gyereket, máris beleszürkülve a kötelező házi szexbe… “Családapák thaiföldön” bővebben

Gay szex sztori

Fejfájás..Kurva…Kibaszott…Fejfájás… PORQUI!?
A reggeli hírekre nyitom ki a szemem, majd nagyon lassan lecsurran valahonnan felülről a tudatom ép részébe a felismerés hogy egész éjjel ment a tévé. Egész hajnalban… Fülelni kezdek… Néma csönd… Annak az esélye, hogy bárki rajtam kívül fent legyen ebben a koszvadt lakásban egyenlő a nullával. Megpróbálok felülni, de ezzel csak azt érem el hogy legurulok a padlóra, mint egy feltekert rongyszőnyeg. Fáj a fejem bassza meg, és alig tudok mozogni. Alig emlékszek a tegnapra… Várjunk… Kicsit összehúzott szemöldökkel kezdem méregetni a velem egyvonalban lévő falról leakasztott képeket, majd megpróbálok felállni. Teljesen győzelem… Szóval akkor, most kezdjünk is el azon agyalni hogy mi történt tegnap.

„Remie… park…” – Egy szájhúzás kíséretében áldom magam hogy még erre is emlékszek. „A bár…” Itt megállok az agyalásban egy röpke pillanatra, és az ajtó felé nézek. A név úgy zendül fel bennem, mint valami református templom harangjai, majd mintha rövidfilmet vetítenének a fejemben megrohannak az emlékek. Először vigyorogni kezdek, aztán pedig kevés kell ahhoz hogy el ne bőgjem magam… Két férficsoport létezik az életemben. Azok akiket csak dugni jó, másra nem igazán alkalmasak. Naná, ezek vannak többen… Minden utcasarkon, minden bárban… És vannak azok akik nem adják könnyen magukat, viszont intellektuális gondolkodásmódra képesek, azonkívül hogy érzékborzolóan kívánatosak. Ezen csoportba eddig két ember fészkelte be magát. Remie, és… Racine… És Racine majd nem meg volt… Na jó, azt hiszem jobb lesz ha abbahagyom ezt a fajta gondolkodást és kihúzok a fürdőszobába. Mióta itt van azóta valahogyan én is elékezdtem hülyeségeken filozofálgatni. Leginkább rajta…

Majdnem felkiáltok ijedtemben, amikor találkozok a tükörben magammal. A hajam úgy áll mintha áram futott volna végig az egész testemen, és nem a természetes színe miatt lenne ilyen sötét, hanem a hamutól, az arcom pedig olyan nyomott mintha egy pillanatot sem aludtam volna. Hogy a kibaszott életbe fogok én így utcára menni? Húzzak zacskót a fejemre?! És mindez azért a megaláztatásért, amit tegnap el kellett viselnem egy kis pisistől… Megáll az eszem… Nem ismerek magamra…! Tegnap simán megmásztam volna egy kis szaros 17 évest, aki még azt se tudja valójából, hogy honnan jött!? És bealszik… És megitta az eddig felhalmozott összes piámat, ami egy vagyonba került! Nem tudom őszintén szólva, hogy miért nem bírom túl tenni magam ezen az egészen. A legjobb lenne, ha elfejteném tényleg, mert nem sok jó sülne ki belőle, ha Racine rájönne mit csináltunk majdnem az éjszaka. Enyhén idegbajt kapna… Mégis amikor megpróbálom a hajam egy fésűvel és pár csepp vízzel elviselhetőbbé tenni odatéved a pillantásom a fürdőkádra, és minden eszembe jut. Minden… Hirtelen felkapkodok pár cuccot, és mint aki magának is simán képes lenne bemesélni, hogy siet valahova, kimenekülök.

Nevezhetném a helyzetet, komikusnak, nyerőnek, vagy bárminek. Mégis csak egy fanyar mosollyal tudom kommentálni a hálószobámban zajló majdnem mennyországot az üres sörös dobozok társaságában. És hogy mi bajom van? Nem tudom, egyszerűen keserű elégedetlenség rázza végig a testem minden egyes porcikáját. Sajnos valahol évekkel ezelőtt sikerült elvesztenem a naivitásomat is a szüzességemmel együtt, ezért rögtön tudom hogy az elmúlt pillanatokból egy porszemnyi emlék sem maradt mostanra. A csókok ízéből ítélve is azt kell megállapítanom, hogy Racine még enyhén fogalmazva is sík részeg volt, tehát emlékek, vagy komolyabb folyamatok tárolására valószínűleg nem volt képes. A problémát inkább az jelenti, hogy nem ittam eleget ahhoz, hogy az emlékeim eltűnjenek. Igaz egy egyenes vonalon még mindig nem valószínű, hogy végig tudnék menni, de sajnos még mindig józanabbnak tudhatom magam, mint a szobámban pihenő személy…
– Damien… – Nem igazán rettenek meg Racine nyöszörgő hangjától, inkább csak meglepődök. Elég visszanéznem a vállam felett, hogy meglássam a betegesen ittas fejet, és kis hijján tényleg a röhögés fog el, hogy ez a srác mennyire járatlan még piálás terén. 18 évesen én már szinte az összes párizsi kocsmán túl voltam, és meg voltak a legvadabb kalandjaim. Racine? Racine inkább tűnik egy kis ártatlan virágszálnak, mint vérbeli férfinak. Most is egy szál megnyúlt pólóban, és alsónadrágban szédeleg ki, eléggé mutatva a tegnapi piálás utórengéseit. –Mit csinálsz? – amint észreveszi szemrehányó pillantásomat nekidől a falnak, hogy kicsit józanabbnak tűnjön. Lilás szemei fakóak, és alig látszanak a sűrű szempillák fogságától. Szinte idáig érzem, hogy sajog a feje, és hányingere van…
– Szerinted mit csinálok? Összepakolom az általad kint hagyott szemetet… – Próbálok inkább tényleg a szemétre koncentrálni, de az akaratom semmit sem ér… pedig már sikerült elérni hogy kerek 5 percen keresztül ne gondoljak rá. És most megint itt van.

Racine kábultan végignéz a mellettem lévő szatyrok tartalmán, majd kicsit elképedten mutatóujjával dörzsölni kezdi a homlokát. Pocsékul néz ki, nekem pedig az egyik pillanatban őrjönghetnékem van, a másikban viszont szarrá tudnám röhögni magam rajta.
– Ezt mind én ittam? – bólintásomra az amúgy is hófehér bőr még tovább sápad, majd egy mintha egy halk basszameget hallanék kicsusszanni a szájából. – Akkor ez a magyarázat arra miért hasogat annyira a fejem… – Nyög fel, mintha most sajnálnom kéne, de nem teszem. Mindenféle tolerancia nélkül felhúzom a szemöldököm, majd feltápászkodom a padlóról, hogy ne kelljen le néznie rám, mert olyan érzésem van, hogy mindjárt legurul a feje a fájdalomtól. – Én…Én nem tudom miért… Csak az abszintra emlékszem… – Kezd el hevesen dadogni mikor a szatyrokat felmarkolva sétálok közelebb hozzá.
– Az abszintnál azért kicsit több volt… – Mosolyodom el kicsit fölényesen. A legnagyobb hátulütője, és előnye az ivásnak ha te emlékszel arra amire a másik nem. Márpedig én mindenre az utolsó pillanatig emlékszek. Rac csak pár percig állja a pillantásom, majd öklendezni kezd, aztán a másnaposság azon rendje és módja szerint belohol a fürdőszobába, és majdnem belefejel a vécékagylóba. Nem jellemezném a hangokat amik az elkövetkezendő percekben betöltik a lakást, körülbelül mintha egyedül lennék, teszem le a szemetet bejárathoz és visszatérek a szobába. Összeszedni összeszedtem, levinni már ő fogja…

– Tudod az ivást, ha eddig még nem csináltad jó ha kevesebb mennyiséggel kezded… Jó hogy nem kaptál alkoholmérgezést… – Jegyzem meg pillekönnyű érdeklődés nélküli hangon, mire egy kócos vörös fej bukkan elől a fürdőszobából.
– Honnan tudjam, hogy mennyit iszok!? Amnéziás vagyok! – Ha ezzel valami okot akart adni az elfogyasztott ital mennyiségére, akkor elég szarul csinálja.
– De ez nem jogosít fel arra, hogy a házamban lévő összes piát megidd… – Kihangsúlyozom hogy a testében lévő alkohol az én birtokomban állt egészen addig amíg ő ki nem sajátította. Ha nem nézne ki ennyire szarul, talán az ebből következő következtetésemet is megosztanám vele, miszerint ha az én itókám az ő testében pihenget, akkor ezzel akaratlanul is hozzám tartozik az egész teste, amit én mélységesen nagy delíriummal el is fogadnék. Erre nem válaszol, ezért úgy döntök, folytatom. Ideje nyélbe ütni az üzletet ha már ennyire messzire mentünk a múlt éjjel. – És mondtad, hogy egy árva fityinged sincs, hogy az itt töltött napjaidat fizesd… Akkor csodálkoznék, ha ezt a tetemes mennyiségű italt ki tudnád nekem fizetni… – Szorul a hurok Racine nemde? Nem tudom mit gondoltál amikor lenyelted az első kortyot… Hogy majd ezt is elnézem neked ingyenesen? Pár percig újra néma csönd közöttünk, majd lassan kivonaglik a fürdőszobából és szikrázó már sokkal józanabb tekintettel rám néz. Ez felébresztette… Gondolhattam volna…
– Mi a fészkes fenét akarsz? Mivel fizessek? – Nos lenne pár ötletem, de azért…
– Vidd lejjebb a hangod, itt az egyetlen sértett most én vagyok… – Nézek végig rajtam tudatva kettőnk kapcsolatában a fölényemet, mire kissé felfújja magát.
– Még is miért kell ekkora mennyiségű piát tartani ebben a házban?! Elvégre egyedül élsz, nem?!
– Semmi közöd hozzá… Mégis minek kellett akkora mennyiségű piát magadba önteni basszameg?!
– Kétségbe voltam esve… – Válaszolja suttogva. Nem is sejti hogy tudom miről van szó. Hogy vallott… Én pedig úgy teszek, mint aki nem tud semmiről. Talán így neki is könnyebb…
– Nem az a bajom hogy ittál, hanem hogy ennyit! Ha esetleg még később jöttem volna haza, ki tudja mi történhetett volna veled!
– Nem kell aggódnod értem, köszönöm… – Racine elfordul, és ékes jelét adva annak hogy halálian komolyan otthon érzi magát a hűtőhöz megy, és kiveszi az első kezébe akadó dobozos gyümölcslevet.
– Nem aggódok érted, de ha beleesel valami üvegbe, vagy megüt az áram, nekem kell feltakarítanom a vért és fizetnem a temetésed… – Vágom rá kapásból kicsit már dühösen. Nehogy már a végén még ő legyen kiadva, hogy kérdőre merem vonni?! Lenne még miért…
– Ha ennyire zavar az, hogy csóró vagyok, akkor nem értem, hogy miért engedted meg hogy itt lakjak!? Vagy várj csak… Tudom…nem bírná el a fene nagy büszkeséged, ha azzal a tudattal kellene élned hogy kidobtál egy kis pisist az utcára, és lehet hogy már régen halott… – Valahogy nem moccan meg bennem semmiféle indulatosság. Továbbra is fagyos nyugodtsággal nézem, ahogyan egyre emelkedik a hangterjedelme, és ahogyan minden egyes apró zugba megpróbál beférkőzni, hogy beletiporjon a büszkeségembe. Bizonyára észvesztő örömet jelentene neki a tudat, hogy tegnap már megtette, de ez az én titkom, ami a fapofa mögött marad, ha rajtam múlik örök időkre.
– Ha ennyire tudod a választ akkor, miért kérdezed meg? – Sikerült megfognom. Kiönt a pohárba magának egy kis innivalót, majd elmélyülten belenéz. Bizonyára emlékezteti valamire, amire nagyon nem akar emlékezni.
– Reménykedtem benne, hogy nem az a típusú ember vagy, akit 2-3 nap alatt ki lehet ismerni… – Közli vonakodva a megállapítását, mire tőlem csak egy nevetésre futja, de még mielőtt hagyná, hogy válaszoljak, gyorsan témát vált. – Szóval mit akarsz tőlem? Azt akarod hogy FORRÓ hálámat fejezzem ki a MELEGséges nagylelkűségedért, és kegyelmedért?
– Hmm… – úgy teszek, mint aki komolyan elgondolkozik a hirtelen ajánlaton, majd kajánul vigyorogva lépkedek hozzá közelebb. Racine arcára felkúszik a rémület, bizonyára leesett neki a tantusz hogy mit mondott, amikor pedig megmarkolom az állát, összepréselt ajkai közül egy halk nyögés ocsúdik fel. – Eléggé csábító ajánlat, de ennyivel nem érném be… –

Kedvesen susogva cirógatom meg orrommal az arcát, közben pedig élvezem, ahogyan kapkodja a levegőt. Vajon az izgalom, vagy a méreg készteti rá?
– Akkor meg… Mit… Mi a francot akarsz?
– Hát nem elég egyértelmű? – a falon fent csüngő maradék képtömeg felé fordítom a fejét, majd lassan hozzátolom az arcát a sajátomhoz, hogy még véletlenül se tévesszen célt a pillantása. Röpke pillanatok töredéke az egész… Amint eljut Racine másnapos agyáig hogy a képeken akarom viszont látni úgy lök el magától mintha rá akarnék ragasztani valamiféle járványt.
– SOHA…! Értetted!? Belőlem soha nem lesz modell…! Pláne nem a tiéd! – Tör ki, mintha csak azt kértem volna, hogy szerepeljen egy pornófilmben. Azok után, amit ő ajánlott szerintem ez igencsak egy lightos kérés, nem értem miért van ennyire megütközve.
– Pedig minden adottságod meg van hozzá… … Olyan vagy mint egy neveletlen kiscsikó… Modortalan ugyanakkor gyönyörű… – kezem újra az állához téved, és az előbbinél erősebben markolom meg. Egy kicsit közelebb húzom magamhoz. Nem tudnám elmondani milyen tekintettel találkozok. Le kéne fényképezni, de még maga a kép sem adná vissza azt a halhatatlan harciasságot, ami a lila íriszből kúszik láthatatlanul felém akárcsak egy kígyó, de még mielőtt hagynám, hogy belém marjon, elkapom a fejem, és szabadon engedem.
– Akkor viszont sürgősen találd ki, hogy mivel fogod kifizetni az elfogyasztott piát… – Váltok hirtelen közönyös hangszínre, ami Racone másnapos agyát újra gondolkodásra ösztönzi, mivel egy elég kiábrándító fájdalmas grimasz húzódik az arcára.
– Mégis mit kéne tennem… Mit rejt neked a modellkedés…? – Valóban ennyire kiismerhető lennék. Ez a kérdés több volt mint gyanakvó. Egy pillanatra tényleg úgy tűnt mintha emlékezne pár eseményre a tegnapi napból, aztán kénytelen vagyok arra hagyatkozni hogy pusztán csak bemeséltem magamnak.
– Csak ártatlan modellkedés az egész… Tudod, felkapsz bár ruhát, kiállsz, pózolsz és ennyi… – Magyarázok, miközben széttárom a kezem. Voltaképpen tényleg ennyire egyszerű. És hoppá. Pont a bájos egyszerűsége rejti magába az igazán komoly nehézségeket.
– Ha ennyire egyszerű nem értem miért nem keresel valami hivatásos modellt… – vakarja meg tudatlanul a fejét, mire csak mosolyogni tudok.

– Tudod nem mindig a tapasztalt modellek a legjobbak. Nekem mindig szerencsém volt az amatőrökkel, akiket én fedeztem fel…
– Akkor velem eléggé elbasztad, vagy csak véget ért a szerencsekorszakod… – Közli fanyar őszinteséggel, miközben meghúzza a gyümölcslevet. Egy apró kósza csepp megmenkülve csurran végig az állán magával csalogatva ezzel a pillantásom. Nem tudom miért viselkedek ennyire nevetségesen. Másra se tudok gondolni, csak arra, hogy milyen jó lehet annak a cseppecskének, és milyen jó lenne nekem ha azt én tüntethetném el onnan…
– Én nem így gondolom… – Jelentem ki ezúttal tényleg őszintén mindennemű hátsó szándék nélkül. Voltaképp jó hogy itt van. Addig sem vagyok egyedül.
– Miért? Megittam a piádat, itt lógok a nyakadon, emellett semmire sem vagyok jó az égvilágon… Kész hülye vagyok. Nem is értem mit keresek még itt egyáltalán.
– Ne túlozz Racine… Az ivással kapcsolatos dolgot most beszéltük meg, az emlékeid pedig majd eszedbe jutnak. – Paskolom meg barátságosan a vállát, miközben azt figyelem hogy miként érhetnék ártatlanul mégis közvetlenül újra hozzá.
– És… Mégis… mikor kellene kezdenem? – Teszi fel bátortalanul a kérdést, nekem pedig apró örömet okoz hogy tényleg érdeklődik iránta.
– Hát… felhívom az embereket, akikkel dolgozok, megbeszélem velük hogy mikor lenne nekik jó. És… – Gondolkozni kezdek, és gyorsan összeállítok magamban egy tervet. – Holnap?
– Holnap?
– Igen holnap. Ma élvezed a másnaposság észvesztő örömeit, holnap pedig, mint tiszteletbeli harmadnapos el is kezdheted törleszteni azt amit megittál. – Láthatólag nagyon örül annak hogy ennyire hamar mozgósítani tudom a csapatomat.
– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt akarod Damien..
– Ezt akarom Racine… – Megpróbálom nem teljesen elárulni magam, de valahogyan nehezemre esik titkolni hogy mennyire örülök, hogy beleegyezett. Szerintem a szemeim elárulnak mindent… Valahogyan úgy is meggyőztem volna, de könnyedén belement, ez pedig – bár nem tud róla- akaratlanul is megmozdított egy lavinát. Bennem. Benne… Kettőnk között. – Ez most minden vágyam…
– Eléggé sovány vágyaid lehetnek… – Nevet fel halkan majd az órára tekintve felsóhajt. – Csinálnom kéne reggelit igaz? Bár lassan már ebédet kellene… – Fordul vissza a konyhaasztalhoz, és valami olyasmi mozdul meg bennem ami még eddig soha.
– Hagyd csak… Zuhanyozz le és tedd rendbe magad, addig összeütök valamit… – Kicsit szemrehányó pillantás. – Na jó… Megpróbálok… – Szabadkozom, és igyekszek továbbra is olyan határozott lenni, mint amilyen eddig voltam.
– Nem kell kinyalnod a seggem csak azért mert beleegyeztem hogy a modelled legyek… – Közli ezt a lila szempár tulajdonosa pár pillanatnyi méregetés után. Nem lehet átverni. Fenébe…
– Csak kicsit hagyd magad kényeztetni basszus… – Nézek rá legalább olyan komolyan ahogyan ő is, és ezzel kezdetét veszi az újabb farkasszemes harc, amit ezúttal meglepő módon ő szakít meg rövid időn belül.
– Rendben… – Motyog az orra alatt és mintha csak elkapta volna a hányinger kissé vörösödő fejjel rohan be a fürdőszobába. Meztelen talpának hangjai jellegzetesen végigfutnak a szobán, majd a vékony vonzó test akárcsak egy tündér újra eltűnik a szemem elől. – De semmit se gyújts fel… – Nem tudom hogy a fürdő szoba torzítja e el így a hangját… Hirtelen olyan lágynak,és szégyenlősnek tűnik mintha rejtegetne valamit…
– Igyekezni fogok… – Nézek vágyakozva az apró fénysugár felé, ami egyre jobban keskenyedik, majd végleg bezárul az ajtó előttem…

***

Szinte az egész napom azzal telt hogy összeszedtem a fotózáshoz a csapatot, és már majdnem beesteledik mire eljutok odáig hogy tényleg mindenkit beszervezzek a holnapi munkálatokba. Az egész rendkívül körülményesen történik… Mintha egy kesztyűvel próbálnál összeszedni pár gombostűt…
Nekem még is sikerül. Igaz hogy az egész rohadt nap és pár tojás megy rá, de végül is mindegy. Még magamnak is félelmetes bevallani, hogy mennyire akarom, hogy sikerüljön a holnapi nap. Egyszerűen ide-oda rohangálok a lakásban a telefonnal nem törődve semmivel. Még egy hormontúltengéses tinédzsert is lekörözök. A hangom lassan rekedtessé válik a sok beszédtől, és a türelmem is végtartalékaiból él, ezért Racinenak csak hálás tudok lenni, mikor úgy dönt magában, hogyinkább nem zaklat egy árva szóval sem és igyekszik túl élni a másnaposságot nélkülem. Figyelemmel követte az egész napos szenvedésemet, egy hófehér köpenyben üldögélve, néha el elbóbiskolva. Nem szólt egy szót sem, csak csillogó lila szemekkel követte minden egyes lépésemet, majd mikor huzamosabb ideig nem emelem telefonhoz a fülem megpróbálkozik a kommunikációval.
– Nagyon sok macera van ezzel a fotózással… – Kommentálja halkan, visszafogottan a napi programot, mire csak bólintani tudok. Minden egyes percben csak arra tudok gondolni, hogy a mobilomnak a vécékagylóban vagy az alattam lakó öreghölgy virágágyásában lenne e jobb helye.
– Még nem láttál semmit. – Mosolyodok rá kimerülten. – Baszott nehéz összeszervezni egy fotózást másnapra, vagy akár 2 hétre rá. Nehéz összekaparni az olyan típusú embereket, akik inkább éjszaka élednek fel, reggel pedig még a mosott szar is aktívabb, mint ők.
– Kicsit furcsa, hogy mindent egyedül csinálsz…
– Mivel én vagyok az egész bagázs vezetője, nekem jut az a megtiszteltetést, hogy rendkívül kedves hangon összehívjam a munkatársaimat amikor munka van… Ez persze nem mindig működik zökkenő mentesen. De ezt te is hallottad… – Nézünk mindketten a telefonra, majd egy morgással leteszem az asztalra, hogy tőlem minél távolabb legyen.
– Hát nem álmaim melója az biztos… – Hátra dől a kanapén, és megrázza a fejét. Ez körülbelül úgy hangzott mintha erősen fontolóra vette volna a modellkedés hivatásos elsajátítását is. Érdekes srác… Még bele sem kezdett és már ilyeneken törné a fejét?
– Manapság már nekem sem az… – Fut ki a számon hirtelen a beismerés. Racine egy röpke percig megilletődve tekint rám, majd szótlanul bár de arra buzdít, hogy magyarázzam meg az előbbi kijelentésemet. – Amíg azért csinálod, mert élvezetet, örömöt lelsz benne, addig még a kezdetleges amatőr képeid is hemzsegnek az élettől, a vágytól, hogy profibb akarsz lenni. Amikor hivatásossá válsz akkor meg már mindent pénzért csinálsz… Magazinoknak megrendelésre, határidőre… A hobbidat megszámlálhatatlan gáttal ruházzák fel, és így egyfajta kötelességeddé válik. Akkor is csinálnod kell ha éppen nincs hozzá kedved. Ha éppen szomorú vagy… Vagy mással akarsz lenni. – Fut ki belőlem az élettapasztalat egy mély sóhajjal együtt. Még sosem mondtam ezt el senkinek. Senkit sem érdekelt. Nem hiszem, hogy pont Rac lenne a kivétel. Meg van neki a saját gondja is.
– Szóval valamikor szerettél fényképezni igaz? – A képekre néz, én pedig őt nézem. Számomra is kérdés, hogy miként vagyok képes ekkora önmegtartóztatásra. Itt ül előttem egy démonian tökéletes fiú, aki bár hevesen ellenkezik a közeledésem ellen, valahol belül mégis sikolt azért, hogy újra és újra megérintsem. – Ez nem olyan dolog amit csak úgy el tudsz sajátítani. Ehhez tehetség kell. Neked pedig tehetséged van… – Vallja be kissé pironkodva, mire akaratlanul is erős késztetést érzek arra, hogy visszakérdezzek.

– Ez most valamiféle bók volt?
– Frászt… – Nevet fel kicsit cinikusan. Vörös hajszálai mozdulatának engedelmeskedve hajolnak ide-oda a levegőben. Hol a gépem? – ez egy jóravaló megjegyzés volt. Egy kritika a képeidre, egy olyan embertől, aki egyáltalán nem is ért hozzá. Voltaképp vehetnéd úgy is, hogy nem szóltam semmit. Bizonyára tudod magadról, hogy jó képeket csinálsz, egyébként nem csinálnád, és nem tennéd ki a falra.
– Tévedsz. Ez a munkám. A képeket pedig nem én raktam ki… – Elhallgatok, és inkább magamban fejezem be a mondatot. – „Hanem Remie erőltette minden áron, hogy pakoljam ki őket a falra, ha már ilyeneket csinálok.”
– Hanem?
– Egy számomra nagyon kedves személy addig húzta az agyamat, amíg a végén elegem nem lett és ki nem tettem őket a falra… – Cigaretta a szájban, gyújtó a kézben. Remegni kezd a lábam ettől a témától.
– Oh, szóval létezik olyan ember, aki elviseli minden hülyeségedet? – Racine szemöldökfelhúzással jelzi mennyire komolyan gondolja ezt a totálisan udvariatlannak tűnő kérdést, amire most nincs kedvem egy epés és rendkívül sercegő választ kitalálni. Szerintem nem is vagyok annyira elviselhetetlen. Legalábbis nem vagyok elviselhetetlenebb Nála…
– Létezik. – Ez az egyszavas válasz szintén nem okozott számára nagy meglepetést. Csak egy széles bágyadt mosollyal jelzi a ki nem mondott szót, én viszont tisztán hallom a fülemben: Tudtam…
– Kíváncsi vagyok milyen pasi lehet…
– Édes… – Jellemzem egy szóval Remie által hagyott emléket a fejemben, ami belém itatódott, és nem hajlandó eltűnni.
– Fúj… – Mosolygós fintort vág, és ettől nekem is nevethetnékem támad. Röhejes… pont annak a srácnak beszélek az ex szerelmemről akivel össze akarok jönni. Ezzel csak azt bizonyítom be magamnak, hogy még mindig nem vagyok teljesen túl rajta.
Tudom, hogy ezt senki sem várja el tőlem. Csak én magamtól. Ám túl lenni egy több éves kapcsolaton korántsem tűnik olyan könnyűnek, mint ahogyan azt én elképzeltem. Ha a szerelem nem is, a ragaszkodás, és a másik iránti végeláthatatlan hiány valahogyan megmarad, mint egy heg a testen.
– Sétálni akarok. – Jelentem ki hirtelen mire Racine fehéres arcáról eltűnik a mosoly, és kicsit furán néz rám.
– Már sötét van… Ilyenkor?
– Ilyenkor… – Ismétlem meg a szót, és nem is titkolja, hogy totál hülyének néz.
– És mégis… Miért? Minek? – Pattannak ki belőle a kérdések. Látszik, hogy a legnagyobb sértésnek venné, ha felugrasztanám a kényelmes helyéről ahol egész nap tespedett. Már pedig fel fogom!
– Egész nap bent rohadunk egy házban, ne mondd már, hogy neked nem hiányzik egy kis séta…! Elvégre Párizsban élünk vagy mi a franc… Elvileg itt nap, mint nap nyüzsög az élet.. Főleg este…
– Nem vagyunk kibaszott turisták Damien… – Olt le, de ez most nem hat, nem mintha bármikor máskor tekintettel lennék arra, mit mond. Valahogyan friss levegőt akarok érezni, és nem csak úgy, hogy kinyitom az ablakot és kidugom az orrom. Sétálni akarok.
– Akkor… Tegyünk úgy, mintha azok lennénk… – Rántom meg a vállam, majd mikor még mindig cseszik megmozdulni kicsit türelmetlenebb hangon folytatom. – Öltözz fel. Kimegyünk…
– Imádom az ilyen agyatlan ötleteidet… – Racine tekintete a falon köt ki, kifejezve azt, hogy mennyire rajong a kinti sétákért.

– Mozdulj már!
– Semmi kedvem. – Kezd egy nyavalyogni, én pedig úgy érzem magam mintha egy óvódással laknék ideiglenesen együtt. Egyszerűen kiborító, és felőrli a maradék türelmemet is.
– Kérdezte itt valaki, hogy van e kedved vagy sem?! – Förmedek rá mérgesen, és még mielőtt válaszolhatna megragadom a karjánál fogva és felhúzom a kanapéról. Racine nem az a fajta ember aki segítségedre van, ha el szeretnél érni valamit. Sőt! Lépten nyomon megaláz, és magasról szarik arra, hogy ezzel esetleg a véleményedet tereli rossz irányba amit róla alkotsz. Elég abszurd helyzet, én sem hiszem el amikor 10 percnyi noszogatás után sem hajlandó engedelmeskedni, ezért kénytelen vagyok letérdelni elé, és mint egy magatehetetlen gumibabára feladni a… Igen ebben a percben tudatosul bennem, hogy tényleg csak egy rohadt köpeny van rajta. Tekintetem rögtön megtalálja a tőle nem messze lévő célpontot, Racine pedig rögtön észreveszi, hogy rájöttem, miként használhatom ki könnyedén a dacosságát. Tényleg nem nyerő helyzet neki, ha a derekával pontosan egy magasságban van a fejem, de nekem viszont annál kedvezőbb, és ezt a felismerést nem is rejtegetem az arcomon.

– Jó, jó felöltözök, ha ennyire akarod… – már éppen beadná a derekát, menekülve a lehetőségtől, hogy tényleg hozzáérjek, de nem szalasztom el a kínálkozó lehetőséget.
– Már késő… – A fehér anyag végébe markolok, és nem tud szabadulni. – Elég gyakran győz a hevességed az eszed fölött nemde? – Nézek fel egyenesen a szemébe, mire Racine szólni nem tud, csak hebegni habogni, a méregtől. Ez a kérdés teli találat volt a büszkeségébe, és szinte az arcára van írva, hogy a megfelelő súlyú visszavágó mondatot keresi.
– Elég gyakran győz az agyad felett a farkad nemde? – Hát ez nem volt elég hatásos sem erős. Mintha kezednél kijönni a gyakorlatból… Majd máskor…
– Természetes, hogy minden egyes általad adott alkalmat… – Mosolyogva válaszolok majd az utolsó szó előtt egy hosszú pillantást vetek az előttem lévő hófehér anyagra. – megragadok…
Racine feje először irdatlan vörösségbe gyullad, majd egy leírhatatlanul érdekes hang következtében kirántja a kezemből a köpeny szélét, és elmenekül az egyik szobába felöltözni.
– Csak vigyázz… nehogy a megragadott alkalomban te szívd meg! –Próbál fennköltséget, és fenyegetést préselni a hangjába, de az egész egy remegő tinédzser erőltetett védekezésének tűnik, amivel görcsösen próbálja rejtegetni megilletődöttségét és kétség kívül az is. Vissza se néz, úgy igyekszik eltűnni a szemem elől mintha egy két lábon járó bomba lenne, ami mindjárt felrobban. Nagyon jól tudom mit csinálok, hogy az idegein táncolok, hogy más normális esetben már rég pofán térdelt volna, de Racine teljesen máshogy viselkedik. Amint közelebb kerülök hozzá egyértelműen megzavarodik, és menekülni próbál. Ezt a viselkedést pedig már ismerem… Innentől általában már egyenes út vezet az ágyig, ha nem éppen pont Racról lenne szó. Nála kétszer annyit kell pedálozni, kétszer annyi egóromboló megjegyzést kell elviselni, amíg beadja a derekát. Sőt lehet, hogy talán még többet is. Ilyenkor elgondolkozom, hogy érdemes e ezt Érte egyáltalán végig csinálni. Aztán amikor visszalépked hozzám egy pólóban és egy farmerban, ami megint csak az én ruházati gyűjteményemből van, óhatatlanul is érzem a választ az egész testemben. Igen. Túlságosan is sokatmondó volt az éjszaka ahhoz, hogy csak úgy némán elsétáljak az emléke mellett. És bár azóta is számtalan alkalmam nyílt volna rá, hogy magamévá tegyem, én várok. Várok. Mégpedig arra, hogy ő könyörögjön nekem, hogy érjek hozzá, és ő ajánlja fel magát, ezzel beismerve, hogy a zavarodottsága kétség kívül miattam van, és nem csak azért kötekedik velem mert ő ilyennek született.

– Menjünk… – nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, még akkor sem mikor felállva újra Racine pironkodó alakjával találom szembe magam. Mindenféle kommentár nélkül az ajtó felé veszi az irányt, és próbál nem arra koncentrálni, hogy ne vágjon fejbe a mosolyom miatt, de már pusztán a mozdulatában is tisztán lerí, hogy pokolian idegesíti az öntudatos mosoly. Én pedig nem vakarom le magamról, az biztos…
– Mégis miért kellett jönnöm ha hozzám se szólsz? – Alig, hogy teszünk pár lépést már pattogni is kezd. Hangja ércesen cseng, mintha egész nap dolgoztattam volna, pedig én voltam az aki igazán dolgozott. – Fáradt vagyok.
– Oh te szegény. Belefáradtál a seggelésbe, vagy mi? – Nevetek fel miközben élvezem ahogyan az éjjeli fények játszadoznak az árnyékokkal.
– Rohadj meg…
– Azért annyira nem is vagy fáradt. Káromkodni még egész jól tudsz. – Paskolom meg a vállát, de ellenkezve lesöpri a kezemet.
– Muszáj neked mindig engem baszlatni? – Visít fel mártír hangon, és tényleg csak nevetni tudok. Egész érdekesen jönne ki ha anélkül viselkednék így vele, hogy bármilyen okot is adott volna rá.
– Nincs más ember a lakásban, a másik meg te is olyan seggdugacs vagy, akinek minden második mondata majdhogynem vérlázító. – Elfordítja az arcát. Tudja, hogy igazam van, mert nem válaszol. Elvégre ez a legegyszerűbb. Megértem. Minden egyszerűbb annál, minthogy beismerje, hogy most nekem van igazam. Nem is várom el tőle. Ő nem az a fajta ember…
– És miért jöttünk le? – Témaváltás. Nyerő opció ha nem akarsz tovább az előző témáról beszélni, és a nyafogó hangszínt sem kell hozzá megváltoztatni.
– Mondtam már. Sétálni. – Mélyet szippantok a friss levegőből, de csak egy lenéző fintort kapok tőle. Hát nem egy természetbúvár az biztos.
– És merre sétálunk…?
– Kikötő…
– Isteni… Nem láttad még elégszer?
– Veled még nem. – Nem ezt a választ várta, mert hirtelen levegőt is elfelejt venni, aztán mintha semmit nem mondtam volna lépked tovább, kicsit gyorsítva a tempót. Nem néz rám egyenesen a földet nézegeti, mintha attól félne, hogy ha rám nézne akár csak egy villanásra is mindent elárulna a pillantása. Kétség kívül ha most karon ragadnám és magamhoz húznám, számomra kedvező véglegetekkel zárulna le ez a nap, de az túl egyszerű lenne. Ennek ellenére a viselkedéséből ítélve komolyan felmerül a kétely bennem, hogy vajon tényleg nem emlékszik semmire a félbemaradt közös kis ágyjelenetünkből, vagy csak annyira szégyelli, hogy még titkolni próbálja a maga előtt is?
– Igen. Kurva izgalmas lehet Velem megnézni a Szajna parti kikötőt Damien… Felér egy Oscarral, mi?
– Sose tudhatod. Neked bizonyára nem élvezetes, ha ennyire ellene vagy a dolgoknak… – Húzom magammal az egyik kicsit sötétebb utcába ami egyenesen a parthoz vezet. Itt már nem kíséri utunkat a lámpák fénye, kellemetlen sötétbe burkolózva megyünk egymás mellett, és csupán csak a másik lépteinek zaja biztosít minket arról, hogy még egymás mellett vagyunk. Az egész őrjítően romantikus, szinte már én érzem magamban a késztetést, hogy lassan megfogjam a kezét, ám még mielőtt megkísérelném megtenni, inkább összekulcsolom magam előtt a karjaimat, és úgy sétálok tovább.
– Utálom a sötétet… – Hallatszódik balomról hosszú némaság után a kijelentés.
– Miért?
– Mert ilyenkor a fejemben is iszonyú nagy sötétség uralkodik. Üresség tátong. Nincs mire emlékeznem, nem jut eszembe semmi amire gondolhatnék… – Újra és újra elfelejtem, hogy amnéziás, és megfeledkezek arról is, hogy olykor-olykor megértő legyek vele. Pedig lehet, hogy néha komolyan szüksége lenne rá…
– Figyelj, van amikor jobb emlékek nélkül létezni a világban, mint tele keserű nyomokkal megsebzetten élni. A tudattalanság néha megváltást okoz… Egyébként meg legyél türelmes. Biztos sokkot kaptál, egyik percről a másikra nem fog visszajönni a memóriád. Ahhoz idő kell.
– De még is mennyi?
– Nem tudom. Bizonyára még nem dolgozta fel a tested a történteket, vagy valamiért visszatartja őket, hogy ne akadályozzanak. Az is lehet, ha újra visszatérnének az emlékeid beleroppannál.
– Így viszont úgy érzem magam, mint egy robot a nagyvilágban, aki nem tud magáról semmit, csak a nevét, meg, hogy körülbelül hány éves, de azon kívül semmit az égvilágon.
– Ha éppenséggel tudni akarod. Egy földre pattant vörös szikra vagy a Pokolból, aki örökké lángban ég…
– Örülnék, ha most az egyszer félretennéd a költői énedet Damien. Ettől ugyanis nem leszek nyugodtabb… – Halad mellettem zsebre vágott kézzel. Tényleg zavarja az emléktelen lét. Hogyne bántaná, mikor az egyetlen ember kibe kapaszkodhat az egy olyanfajta ember mint én…
– Mondom, légy türelmes..
– Lassan kétségbeesett vagyok, nem pedig türelmes.
– Nem lesz semmi bajod hidd el. Nem hagynám… – Mondatomra felpillant, és a lámpákból idáig szűrődő sápadt aranyos fényben látom a szemeit megcsillanni. Pontosan mellettem van, csupán csak meg kellene mozdítanom a karomat, hogy hozzáérjek.
– Mit mondtál?
– Rám vagy bízva… – Magyarázom ki az előbbi felindulásomat, mintha csak természetes lett volna.
– 30 napig… – Közli csalódottan, de igyekszik nem nagy hangsúlyt fektetni rá.
– Amíg vissza nem kapod az emlékeidet… – Gyors hangszínváltoztatás meghozza a hatását. A mellettem felhangzó ritmikus lépéssorozat abbamarad egy leheletnyi pillanatra, aztán csak egy rekedtes szégyentől túlfűtött hangot hallok.
– Erről nem volt szó… – Megállok én is, de ezúttal nem fordulok felé. Csak bámulok a sötétségbe, és hallgatom a némaságot, amelyet Racine szapora lélegzetvétele tesz mézédessé.
– Hát most már van…
– Még is, hogy jön az ki, hogy teljesen csóró vagyok, még is nálad lakom? – Komolyan mondom, rajongani tudok a zavartságáért amikor ilyen tempóban hadarni kezdi a mondanivalóját. Látszik, hogy ideges, a szavak végeit rendesen elharapja, egy turista például aligha értene belőle valamit. Bizonyára örül, hogy nem látom az arckifejezését, mert igyekszik minél jobban a lámpafénytől el, a sötétbe húzódni. Viszont én még így is tisztán látom. A tekintetét, amely lilásan belém fúródik, és kémlelően próbálja kiolvasni, hogy ezúttal mik a szándékaim.
– Majd leszel a modellem és kész… Nekem ez elég nagy fizetség.
– Elment az eszed… – Amilyen hirtelen megállt olyan gyorsan kezd el trappolni.
– Az lehet. – Fordulok utána mosolyogva. – „Mert te elvitted…”
Mint aki görcsösen be akarja hozni a lemaradását. Szinte már előre siet, aztán amikor az utca végéhez ér újra megáll, és bevár amíg én komótosan beérem.
Innen már tisztán érezni a Szajna illatát. Hiába a csúf kikötő, az éjjelbe belecsilingelő víz hangját nem töri meg a betontömeg kegyetlen szilárdsága. És engem most nem is igazán érdekel, hogy miként néz ki a feketébe burkolózó táj, mikor egy számomra sokkal érdekesebb látvány toporog nem messze tőlem, bombázva a kételyeivel.
– Most merre? – Néz fel rám mikor percek múlva is csak ácsorgunk a sötét semmi közepén. Mivel sokszor járok ide, megszokott lépésekkel indulok meg a kikötő felé, de kizárólag csak azután, hogy a vékony ujjakat a markomba zártam.
– Erre… – Kezdem el vezetni, Rac pedig bátortalanul lépked utánam. Nem sietünk, lépteink visszaverődnek aszfaltról egészen addig amíg el nem érünk egy bizonyos pontig. Itt már hidegebb a levegő, és leírhatatlanul más az illat. Hihetetlen, hogy idáig nem ér el a város mocskos bűze, a fanyar elegancia, a francia fényűzés, és erkölcsi fertő… Nem…Tévedtem…
Racine mögém lépked ám egymásba kapaszkodó kezünk még mindig nem válik szét. Meglepő módon húzódik hozzám közel, és beletelik jó pár percbe mire leesik miért is dörgölőzik annyira.
– Fázol, mi? – Nem látom az arcát, hátamba fúrja és élvezi a testem melegét. Tisztán érzem ahogyan remeg, és ez akaratlanul is mosolygásra késztet.
– Kicsit… – Racine vallomása elfullad a kabátom szöveteiben, homlokára csusszanó hajszálai pedig csiklandozni kezdik a homlokomat. Nem is gondoltam, hogy ilyen magas… – Elfelejtettem kabátot hozni…
– Odaadom az enyémet… – Feleslegesnek tartom megjegyezni, hogy kabátja amúgy sincs, ezért inkább elsőbbségben részesítem a bennem tökéletesen elrejtőzött úriembert, és felajánlom a sajátomat.
– De… – Feláll a szőr a hátamon ettől a már túlságosan i romantikus pillanattól, még is a szájára csúsztatom a a kezem, és a lehető leggyorsabban kibújok a kabátomból, hogy a két vékony vállra terítsem.
– Nincs de… Nem fázhatsz meg.
– És te…?
– Én eddig sem fáztam, és ezután sem fogok. – Mondom a kicsit aggodalmas pillantásra, majd pedig áldom az állóképességemet, hogy a hűvösség nem hatol át teljesen a csontjaimon. Rac csöndben marad, de még a sötétségben is tisztán kivehető, hogy teljesen meg van illetődve. Sőt lassacskán már kezd valami kellemetlenül csöpögős dologba át menni az egész, még sem tudok tovább menni. Inkább ott ácsorgok vele a hátamon, ugyanis amint visszafordulok újra a hátamhoz bújik, ezúttal viszont a bal karom mellől kikuksolva. Pont úgy nézhetünk ki mint egy pár…
– Sokszor jössz ki ide? – Álmos hangja úgy hallatszik mint valami távolról jövő monoton zümmögés, csak a teste felől áramló rezgésekből tudom megállapítani, hogy ő beszél.
– Csak amikor gondolkozok valamin…
– És most min gondolkozol?
– Rajtad.
Racine torkából leírhatatlan hangeffekt tör elő, ami leginkább nevetéshez hasonlít, de nem mernék rá megesküdni.
– Nevetségesnek tartod? – Kérdezem felháborodva mire igenlően bólint egyet.
– Rajtam felesleges agyalnod. Megfejthetetlen vagyok még saját magam számára is… – Ha mástól hallanám menten azon kezdenék gondolkodni, hogy hogyan lehet valaki ennyire egoista, de amint egy amnéziásról van szó. Nos abban az esetben ez az egész szöveg átértékelődik valami kétségbeesett segélykéréssé, amit akkor se tudnál megadni neki, ha a lelkedet ajánlanád az ördögnek.
– Azért próbálkozni lehet, nem?
– Nem… – Elég egyhangú választ kapok ahhoz, hogy jogosultságot érezzek a sértődésre. Ám sem az idő, sem pedig a hely nem alkalmas arra, hogy elhúzódjak tőle, mikor még mindig feltűnően közel van hozzám.
– Racine… – Nem tudok mást kipréselni magamból, csak a nevét. Valahogy a hangomban minden benne van. A napok alatt született vágy, hogy ne csak az emlékeit akarja visszakapni, hanem félretéve őket koncentráljon a jelenre, vegye észre, hogy mennyire meg akarom érinteni, és, hogy csupán az tart távol tőle, hogy kiskorú, és nem tud magáról semmit. Utálom ezeket a gondolatokat. Ismerem őket, tudom mit jelent ez nálam, és komolyan gyűlölöm őket. Szinte már küzdeni sem tudok az ellen, hogy lassan a mögöttem álló alakkal szembeforduljak, és egy néma arcsimogatással adjam tudtára, hogy nem menthetem meg. Magamtól az ördögtől, nem tudom megóvni… Nem tudom ,miért nem bírok magammal egyszerűen feszít az érzés, hogy itt él velem egy angyal és nem engedi, hogy szeressem. Ám ezt elmondani képtelenség… És egyébként sem lenne reális, hiszen még alig ismerjük egymást, ezért hallgatok. Majd talán ha nem lesz ennyire zavart… Csak engedne már el…
– Még mindig fázok… – Közli határozottan, és mintha nem lenne tudatában annak, hogy homoszexuális vagyok, és vonzódom hozzá, magához húz. Kezeim meglepetten állnak meg a levegőben, és hosszú pillanatokig csak pislogok a mellkasomra hajtott fejre, ami nyugodtan, sőt ártatlanul suttogja belém a forróságot.
– Felmelegítelek… – Ujjaim a nyakára csusszannak, majd óvatosan még is tudatos mozdulattal az arcom felé emelem a fejét. Racine tudja, hogy mire készülök. Teljesen tisztában van vele, ezért is állok meg egy röpke percre. Csattanjon csak, üvöltsön, rúgjon, csípjen harapjon… De nem csinál semmit. Csak a forró lehelete csapódik az arcomra, és tisztán érzem a türelmetlenség illatát. Mintha a hűvösség is azt kérdezné sürgető hangon, hogy mire várok még?
Azt hiszem feladom a saját szabályaimat, mikor újra megcsókolom. Valami leomlik bennem, ami iszonyatosan nagy mentális fájdalmat okoz, ám az elsöprő forróság mellett, ez is csak egy szúnyogcsípésnek tűnik. Mindent elmos a meglepetés, hogy a maró szavakkal telitömött száj, most készségesen nyílik meg előttem, sőt a nem is olyan ismeretlen nyelv, kicsit óvatosan kezd el kutakodni az én területemen. Nem tudom finoman csókolni, olyan vadul tapadok rá, hogy teste gyengéden roppan egyet szorításomtól, de még mindig nem történik semmi. Rac újra gyanúsan készséges, és egy pillanatra még az is felmerül bennem, hogy talán még is maradt még ma estére abból a kis piából, és azt itta meg. De nem, ez a csók édesen józannak tűnik, és még akkor is nehezen tudok lemondani róla mikor ujjaival a torkom olyan részét nyomja meg, ami könnyedén a halálomat okozhatja. Elválok tőle, és igen várom a pofont, aminek a csattanó fájdalma nem ér fel azzal az időtlen, másodpercnyinek tűnő végtelen álommal, amit most kaptam, de csak megilletődött sóhaj kel fel a nemrég csókolt ajkak közül.
– Hmm… Tényleg fázol. Remegnek az ajkaid… Sőt az egész tested… – Suttogok halkan, és kivételesen arroganciától tiszta a hangom. Némasága reményt gyújt bennem, hogy talán még sem volt „hiábavaló” a csók, de Racine nem hazudtolja meg önmagát. Amint észhez tér, és tudatosul benne, hogy csókolóztunk az éjszaka közepén, a szabad ég alatt rögtön támadásba lendül.
– Damien… – Sosem éreztem még emberben ekkora zavaradottságot, amikor kimondta a nevem. Egyszerre szökött fel a gyűlölet ugyanakkor a vágyakozás érzése a érces gyermeki hangban. Mintha tőlem várna választ az érzéseire, amit a csók szított benne. Én viszont válasz nélkül hagyom, és kába megrészegített tekintettel figyelem ahogyan összefogja magán kabátomat, mintha alatta anyaszült meztelen lenne, majd elszakítja magát tőlem és minél távolabb araszol. A sötétben is tisztán kivehető a zavarodott lilás tekintet, egészen addig amíg a folyónak nem fordul. Mély sóhaja kell szárnyra a levegőben, és a lámpafénytől fakó-narancssárga haját felkapja az éjjeli szél. Csak nézem, csillogó szemekkel a sziluettjét, közben pedig azt kívánom, hogy bárcsak egy pillanatig se bánná a találkozásunkat. Pedig most bizonyára bánja…
– Minden modelleddel ezt csinálod? – Tör fel belőle a kérdés, és kicsit hülyén érzem magam. Ha azt mondom, hogy igen, akkor előttem az esélyt arra, hogy valaha is komolyan vegyen. Tehát az egyetlen választásom hogy…
– Szerinted minden modellemmel ezt csinálom? – Kerülöm ki a biztos poklot, hogy hazudjak neki, ezért inkább, kérdést teszek fel. – Racine nem von érte kérdőre, túlságosan is elfoglalja azzal magát, hogy saját magában tisztázza a csókot.
– Össze…zavarsz… – Tájékoztat végül, tőle nem megszokott remegő hangon. Hirtelen én sem tudom eldönteni, hogy az emléktől remeg, vagy pedig csak a hideg rázza az ívelten vékony testet.
– Nem áll szándékomban. Vagyis nem teljesen… – Kicsit örülök, hogy sikerült elcsábítani a sétára. Például ez nem történhetett volna meg ha a fényesen kivilágított otthonomban ültünk volna. Nem kaptam volna arra biztos választ, hogy összezavarom… És mégis, mind amellett, hogy valahol rohadt büszke vagyok magamra, a torkomban iszonyatos érzés támad. Én most akarom érinteni, én most akarom érezni. Úgy érzem magam tegnap óta, mint aki megindult élete legőrjítőbb hullámvasútján lefelé a levegőben hagyva oly sok éven át dédelgetett büszkeségét. Még sosem éreztem ekkora kínt, mert valakit nem érinthettem meg… Még sosem akartam senkit sem ennyire érezni újra, és újra… És iszonyatosan nagy gáz, hogy pont egy 17 éves kis kelkisérülttel vagyok így…
– Miért teszed… azt amit teszel? – Ez a kérdés körülbelül úgy csapott le rám mint egy légycsapó. Miért, Racine szerinted a háborúban miért ülnek fel a katonák a lóra?
– Rosszul esik? – Újra kivédem a magyarázat adást a szokásos kérdőjellel a válaszom végén. Rac pedig a tőle megszokott módon újra némasági fogadalmat tesz, amit ezúttal nem hagyok szó nélkül. – És megint csak hallgatsz… – Rekedt megállapításomra kihúzódik a fényből, tűnni azonban nem hagyom.
Mögé lépek, így tisztán látom az összes narancssárga csillogó hajszálat, amelyek a halovány csillogásban dúskálnak. Kezeimet óvatosan a derekára csúsztatom majd hátrébb húzva kényszerítem arra, hogy a háta érintkezzen a mellkasommal. Nem ellenkezik. Megmarkolhatná a kezemet, és elmenekülhetne, de nem tesz semmit. Remeg, és próbál velem egyszerre lélegezni.
– Fáj ha ezt csinálom? – Kérdezem, akárcsak egy orvosi vizsgálaton. Racine hallgat, egészen addig amíg az összehúzott kabátot markoló kezére nem tévednek az ujjaim. Jéghideg újpercei megrándulnak egy pillanatra, de túlságosan is szorosan fogják a kabát anyagát ahhoz, hogy csakúgy könnyedén eleresszék. – Fáj ha simogatlak?– Leheletem végigszánt a vöröses hajtól, és a kabáttól védetlenül heverő parányi bőrterületen, aztán bal kezét a számhoz húzva lovagias csókot lehelek rá. -Vagy ha megcsókollak?- Totál megőrültem. A sötétség felébresztette az összes vágyamat, és már az sem tart vissza, hogy a nyílt utcán vagyunk. Csak folytatni…Folytatni! Folytatni…
– Összezavar… – Ismétli meg fojtott hangon a szót, mire derekán révedő kezem erősebb szorítással válaszol. Csípőcsontját érzem a tenyerem közepében, és feminim vékonyságú férfitest egy nem várt percben még jobban hozzám simul.
– Fáj? – Kérdezem újra, utalva arra, hogy nem kaptam megfelelő választ. Ha nemet mond itt ér véget a közös kis játékunk, viszont nem tudom hogyan fogjuk eltölteni a hátra maradt közös napjainkat. Viszont ha…
– Nem fáj… – Mintha egy kínzó vallatás végszava lenne, úgy tör belőle elő. Hergelten kimászik a karjaimból, és mintha eddig álmodott volna, emeltebb erősebb hangon magyarázkodni kezd. – Nem, nem fáj. De mind a ketten férfiak vagyunk, tehát ez abszolúte, iszonyatosan nem normális, hogy Te simogatsz, és Te ölelsz át… Mindazonáltal emlékeztetnélek, hogy mind ez NEM történt volna meg, ha valami folytán nem találkoztam volna Veled, és nem másztam volna rád a kórházban, hogy vigyél magaddal… – A felismerés, hogy voltaképpen az egész kis flörtrohamnak ő az oka, halkulásig csitítja a hangját. Lehajtja a fejét, majd egy mély levegővétellel társítva folytatja pergő szavait. – Rendben, oké meleg vagy. Felőlem legyél, mert, engem tényleg nem érdekel, az, hogy az ember kihez vonzódik éppen. Kiakadtam, meglepődtem amikor kiderült, de végül is gondom nincs vele… De senki sem engedheti meg magának azt, hogy összezavarja a másikat, amikor csak játszani akar, és a másiknak van egy rakás komolyabb gondja… – Bár nem első szám első személyben beszél, tökéletesen tudjuk mint a ketten, hogy róla van szó, és igyekszik amögé bújni, hogy hiányzik az összes emléke. De nekem ez érthetetlen… Az ösztönnek kevés köze van az emlékekhez. Hiába vesztem el az emlékeimet, ha én egyszer hetero vagyok, nem maradok meg egy meleg férfi karjaiban, és nem mondom, azt, hogy nem fáj az érintése…Igyekeznék minél hamarabb megszabadulni tőle… Hacsak… – Ismerjük egymást körülbelül két –három napja, és… Te… – Nehezére esik kiejteni a tényeket, pedig nekem kéne kellemetlenül éreznem magam miatta., de nem érzem. Képes vagyok a szemébe nézni, és vállalni a tetteimet. – Rám másztál… Nekem ez még egy normális kapcsolatban is rendkívül gyors iramban történne, hát még egy ilyenben! “Gay szex sztori” bővebben

Az első biszex kalandom

A kapcsolatunk a párommal tizeniksz év után megtalálta egyensúlyi állapotát és sajnos ebben elég mellékes szerepett kapott a szex. Mégis egyensúlyi állapotnak nevezném, mert a szexet kivéve, minden normálisan alakult körülöttünk. Azonban a szexhiányba nem igazán tudtam belenyugodni. De nem ez váltotta ki belőlem a férfi pénisz iránti érdeklődést, hanem a saját férfiasságom. Maszturbáláskor gyakran nézegettem, simogattam – ahogy minden férfi – meg akartam kapni a saját hímtagomat teljesen, de mivel ez lehetetlen vállalkozás volt, így jutottottam addig a gondolatig, hogy milyen lenne egy péniszt teljesen bekapni. Bevallom, megpróbáltam már a magamét megnyalni, – szerintem mindenki, akinek farka van – de csak a makkom tetejét, hajlékonyságtól függően a makk alatti peremet tudtam csak elérni a nyelvemmel. De ez nem elégített ki, ráadásul az ehhez szükséges akrobatamutatvány eléggé kényelmetlen volt és ez még azt az aprócska élvezetet is feledtette velem.. Persze, felmerült és gyötört a gondolat, miért vágyom erre, de annyira nem estem kétségbe. Nem vagyok meleg – persze erre sokan gúnyosan felhorkantanak, mert mi más lenne egy olyan férfi, aki másik férfi péniszére vágyik? De akkor sem vagyok meleg, nem a férfi érdekel, nem lelki társat keresek, nem akarok vele csókolózni, kézen fogva sétálni, együtt élni, csak egy hús-vér hímtagra vágytam. És azt sem állandóan, mert továbbra is a puncival rendelkező embertársaim álltak szexuális érdeklődésem középpontjában, de néha – mint amikor zavar van az éterben – vágytam a falloszomra is. Természetesen azért nem mindegy kinél van a hímtagom. És szerencsére sikerült meg is találnom.
Minél tovább húzom magam, annál merészebb szexuális akciókra vagyok képes. Sokszor fordult elő, hogy nem vertem ki magamnak, mert jól esett a gyakori fantázia okozta merevedés, akár többször egy nap. Képes vagyok annyira felizgulni, hogy a nadrágom átnedvesedik a váladékoktól. Mazochista kínzó, de kellemes érzés. Jobb, mint egy gyors maszturbálás. Hagyom vergődni magam a szexuális gondolatok biszex tengerén. És ilyenkor történnek olyanok, hogy bedugom izgalmamban a fenekembe az ujjam. Már vibrátorral is próbálkoztam. Az a legfurcsább az egészben, hogy annyira nem élvezetes mintha én dugom be egy nőnek. És mégis jól esik és csinálom, mert izgató. Izgat, de biztos, hogy a fenekemben ki-be járkáló objektumtól hagyományos módon nem tudok elélvezni. Na persze, ha sikerül a prosztatát izgatni, akkor bekövetkezik a magömlés, de az nem a megszokott orgazmus. A magömlés után hirtelen bekövetkező hangulatváltozás és vágy csökkenés miatt meg sosem fordult elő, hogy saját magomat lenyeltem volna, de lehet ez csak az ingerszegény környezetből következik..
Olvasgattam férfiszex történeteket, de nagyon kevés az olyan, amelyik pont azt a kategóriát célozza meg, amikre én vágyom. Nehezen hihető történetek, férfikurvák, akik mindent megengednek, megalázkodnak, sőt csak akkor engedik át magukat, ha megalázzák őket. Roppant nehezen hihető és teljesen hidegen hagy. Emellett ott vannak a gusztustalan jelenetek, amiket szintén nem találok izgatónak, sőt undorral töltenek el. Továbbá dominanciák, apa-anya szerep, csókolózás, ezek mind nem azok, amikre én vágyom. Szeretnék számba venni egy péniszt, verni, nyalni a golyókat és cserébe szeretném ugyanezt. Izgalom fokozattól függően, akár szájba is engedni a spermát, természetesen én is a másik szájába szeretnék élvezni. A behatolás már más. Ott talán elfogadom, ha másik nem szeretné és lehet, hogy én se gyakran akarnám.
Bánt még a szégyenérzet elélvezés után. Több ilyen petting kellhet ahhoz, hogy szégyenérzet nélkül el tudjam fogadni a csak szexuálisan eltorzult aggyal vágyott és véghezvitt cselekedeteimet. Még nem volt sok ilyenben részem, de ha lesz, akkor egy komoly érzelmi lépcsőfokot kell átlépnem, ha már ennyire szeretném az egészet.
Mindezek után kellemes élmény volt, mikor sikerült megbarátkoznom egy pénisszel. Tulajdonosa szimpatikus férfi, ennyi. Több nem is kell, nem érdekel a testalkata, a haja, bőre színe, maximum annyi igényt támasztottam, hogy ne legyen kövér és büdös. Ő is hetero kapcsolatban él, azonban neki is izgatja a fantáziáját a pénisz. Emellett szereti, ha szopják a farkát – melyik férfi ne szeretné -, de persze el kell fogadnia, hogy egy másik férfi okozza örömét és nem egy nő. Heteroként ezt is meg kell lépni, már csak azért is, hogy el tudd engedni magad és el tudj élvezni. A helyzet nem volt egyértelmű, nem hirdetés útján kerestem. Elejtett megjegyzések vezettek addig, hogy meg mertem kérdezni, megengedné-e, hogy kiverjem a farkát. Persze, akkor és ott nemet mondott, de szerintem nyomott hagyott benne a kérdésem. Elárultam valamit magamról, nagyjából úgy, mint a bridzsben a partenerek, akik egymás licitjéből próbálják megtudni, milyen lapok vannak a másiknál.
Kapcsolatában neki is kevés szex jutott, így könnyebben ráállt végül a dologra. Az ominózus kérdés után egy évvel valamilyen okbol ott voltam náluk. Előtte levélben értekeztünk ezekről a dolgokrol, de még mindig nem győzte meg magát. Szerette volna, de mégse. De végül hagyta, hogy megfoghassam ott lent. Odaültem az ágy szélére és az alsónadrágon keresztül megsimogattam a félig merev péniszét. Furcsa érzés volt, de kellemes, izgató, főleg, hogy egész éjszaka alig aludtam, mert arra gondoltam, milyen lesz és már nagyon szeretném.
Lefejtettem a nadrágot, majd a kezembe vettem hímtagját. Nem nézte, és én se mertem máshova pillantani csak a merev péniszre. Hiába, az első szokatlan szexuális alkalom eléggé megbénított minket. De azért csináltam tovább. Talán túlságosan is akartam csinálni, ezért alig fogtam a kezemben, egyből a számba vettem és szopni kezdtem. Nagyon akartam, ezért gyorsan ügyetlenül dolgoztam, de nem sokkal később elélvezett. Vagy alig jött belőle sperma vagy csak lenyeltem, nem tudtam eldönteni. Izgultam, de feltűnt, hogy milyen kevés magja volt. Lehet előtte maszturbált, nem tudom.
Ezzel az évi kalandunk le is zárult. Jó lett volna gyakrabban összejönni, de sosem sikerült összehozni egy alkalmat, ez is jelzi, hogy annyira nem volt fontos a dolog egyszerre mindkettőnknek. És itt ez “egyszerrén” van a hangsúly. Zavart, hogy nem tudtam ő mit gondol erről az egészről, vágyik-e arra néha, hogy bevegyem ismét a számba? Ráadásul, mikor másodszor próbáltam, teljesen befogadtam a számba, de akkor már nem tudtam elélveztetni. Ez csalódást okozott, úgy éreztem nem jól csinálom. De ennek ellenére élvezte. Az én farkam nem jutott terítékre sajnos, de már az nagyszerű élménnyel gazdagított, hogy a számba vehettem, nyálazhattam, nyalhattam.
Aztán jött egy következő alkalom is, de ott se sikerült kierőszakolnom a spermagejzírt. Ez is elkeserített, továbbra is úgy gondoltam, nem csinálom jól a dolgom. És ennek ellenére ismét szerettem volna érezni. Időnként rám jött a férfi pénisz iránti vágy, de eszembe nem jutott volna hirdetésekre reagálni, semmi kedvem a nemi betegségeknek, főleg az AIDS-nek esélyt adni. Ha tudnám, hogy valóban most nyitna valaki ilyen irányba, akkor lehet belemennék, akár párhoz is csatlakoznék, de szerintem ilyet nem találnék. Így ilyenkor csak magamban fantáziáltam a péniszről.
Legutóbb sikerült ismét a közelébe férkőznöm. Most már nyíltabban beszéltünk róla. Rákérdeztem, beleegyezett. Titkon reméltem, hogy most már az én farkam is a keze illetve a szája ügyébe kerül majd. Nem az volt az lényeg, hogy az ő kezébe vagy az ő szájába, hanem egy kézbe vagy egy szájba jussak be. Szeretem ha más fogdossa, markolássza, szopja a farkam és teljesen mindegy, hogy nő-e vagy férfi az illető. Beszereztem egy buttplugot is, azzal próbálkoztam. Mivel csúcsos a vége, ezért könnyebben felhelyezhető, a kivánt mértékig süllyeszthető be. Jó érezni magamban ezeket a targyakat, de továbbra sem éreztem azt, hogy kizárólag ezektől el tudnék élvezni. Az biztos, hogy izgató az egész, minél jobban fel vagyok húzva, annál jobban foglalkoztat.
A fasz és kakaszag viszont elborzaszt. A pénisznek az alsó mögött egy jellegzetes szaga alakul ki, amit nem tudok vadítónak hívni, a salakanyag szagáról nem is beszélve. Hatoltam már női végbélbe, ott szerencsére nem ért kellemetlen meglepetés. Úgyhogy elég alaposan meg kellett mosakodnom, hogy a feldugott ujjamnak se legyen semmiféle szaga, mikor ismét eljött egy alkalom. Már nem is emlékszem pontosan hol voltunk. A zuhanyzóban leborotváltam magam, a rektumot megtisztítottam, bár még korántsem voltam benne biztos, hogy szeretném-e valóban magamban érezni a péniszt. A korábbi ánusz tapasztalatok kellő síkosítás mellett nem jeleztek fájdalmat és így bizakodó voltam, akkor sem lesz, amikor egy igazi szerszám hatol be. A farkam az izgalom hatására eléggé megmerevedett, vertem is egy kicsit, de vigyázva ne élvezzek el. Egy szál törölközőt magamra csavarva mentem be abba a szobába, ahol éppen tartózkodott. A téma miatt jöttünk össze, így nem volt váratlan, amikor a törölközőt ledobva, félig merev, teljesen csupasz hímvesszővel ültem le a fotelba. Úgy gondoltam, ezzel egyértelműsítem azt, hogy egy kicsit többet szeretnék a sötétben történő gyors szopásnál.
Meglepődött, de mintha láttam volna a szemében felcsillanni a vágy szikráját. Igazam lett, a rövid boxer alatt láthatóan keményedni kezdett. A fotelban ülve se szó, se beszéd elővettem a dugót meg a síkosítót és bekentem a segédeszközt. Nagyon fel voltam izgulva. Felhúztam a lábaimat, majd a még mindig csúszós kezemmel az ánuszomhoz értem és szinte egyből be is dugtam az ujjam. Nagyon könnyen becsusszantam és pár másodpercel később már két ujjamat dugtam be. Kicsit rossz ez a testhelyzet, így az ujjaimat kicseréltem a buttplugra és finoman, lassan elkezdtem feltolni.
Még abban sem voltam biztos, hogy ez felizgatja őt, lehet ez már sok neki, elég lenne, ha csak szopogatnám, ennek ellenére folytattam az izgatást, egészen addig jutottam, hogy a segédeszköz a fogójáig belém csusszant. Megpihentem, kicsit vertem a farkamat. Reméltem, hogy esetleg feláll és idejön, a számba dugja a hímtagját vagy esetleg elkezdi verni a farkamat, netalán tán bekapja, de semmi. Így felálltam és odamentem az ágyhoz. Kétség nem fért hozzá, merev volt, mint a kő, makkja csillogott a nedvektől. Intettem magam a hevességtől, így finoman a kezembe kaptam a férfiasságát, lassan huzigálni kezdtem rajta a bőrt. Annyira merevvé vált, hogy a fitymáját nem tudtam ráhúzni teljesen a makkjára, golyói összehúzodtak.
Ekkor fogtam meg a kezét és a saját farkamra tettem. Körbekulcsolta és izgatni kezdett. Kellemes, régről ismert érzés kerített hatalmába, emellett hátul még mindig bennem ágaskodott a rövid, műanyag dorong, annak ellenére, hogy kissé kellemetlenül feszült bennem. Aztán hanyatt feküdtem az ágyon és megkértem, térdeljen a fejem mellé, majd tolja a számhoz magát. Szó nélkül elfoglalta a helyét, térdei a fejem mellett, heréi az államat verték, míg ágaskodó egyenes szerszáma az orromat érte. Csak ki kellett nyújtani a nyelvem és elértem. Meg is tettem, alul nyaltam végig a finom bőrt. Azt hiszem rájött mire gondolok, mert kezével leszorította a péniszét és így már a számba ereszthettem.
Kényelmetlen testhelyzet volt ez számára, ezért előredőlt és így már könnyebben hatolt a számba. Ösztönösen párzó mozdulatokba kezdett, de vigyázott, ne hatoljon túl mélyre. Felesleges volt az óvatoskodása, mert nem túl méretes hímtagját megeröltetés nélkül el tudtam tüntetni, csupasz szeméremdombja ütemesen ütközött neki a homlokomnak. Lassan dugta a számat, majd gyorsított egy kicsit, alig győztem nyelni a sok nedvet és a nyálamat. Csak annyira szabaditottam fel számat, hogy odasúgjam neki, forduljon meg és szopjon. Nyáltól csöpögő falloszát kihúzta belőlem, majd megfordult, így a klasszikus 69-es pózba kerültünk. Ismét magamba vezettem a falloszt, tovább izgattam a nyelvemmel, gyengéden szívogattam, kezemmel a golyóit markolásztam.
Eközben ő sem tétlenkedett. Régóta nem volt már szájban a makkom, most végre ismét átélhettem ezt a kellemes érzést, a puha, nyálas meleget. Kicsit széjjelebb tettem a lábaimat, hogy emlékeztessem a buttplugra. Észre is vette, finoman birizgalni kezdte, forgatta, majd elkezdte ki-be húzogatni. Élveztem ahogy csinalja, de a szája nagyobb örömöt nyújtott. Nem tudom meddig játszottunk így egymással, eléggé jó dolog ilyen izgatott, felajzott, spermától feszülő állapotban egy péniszt szopni. Egyikünk merevedése sem lanyhult, sőt egyre keményebb lettem én is és ő is. Talán most végre el fogom tudni élveztetni. Azt hiszem alig telt el pár perc és lüktetni kezdett a farka, majd hirtelen elöntötte a számat a sperma. Most nem fukarkodott a mennyiséggel, alig tudtam mit csináljak a rengeteg maggal. Még sosem nyeltem ilyet, az állaga felhevült állapotban nem érdekelt, akartam az egészet, mocskos perverz módon kifolyattam egy adagot a számon és makkjával szétkentem az arcomon. Fogalmam sincs miért tettem, ha elélveztem volna, akkor biztos nem csinálok ilyet, sőt lehet le se nyelem. De most jól esett, kellett az a nyúlós, fehér sperma.
Mikor élvezni kezdett, abbahagyta a velem való foglalatoskodást és átadta magát az élvezetnek. Aprókat rángatózott a teste, nem merte őszintén átadni magát a gyönyörnek, de nem érdekelt. Az eredménnyel elégedett voltam, kimásztam alóla, majd verni kezdtem a saját, majd felrobbanó péniszemet. Mikor lüktetni kezdtem a kókadt farkára irányítottam makkom és odaspricceltem jó pár löketnyi fehér cuccot. Az élvezés után menetrendszerűen jött a szégyen, hogy ilyet csináltam. Sikerült erőt vennem magamon, nem fordultam el, sőt kezemmel belepacsmagoltam a szeméremdombján összegyűlt spermatócsába és finoman megsimogattam csúszos ujjaimmal a mostanra teljesen lekókadt magszökőkutat.
Ez a kaland kellemesre sikeredett, nem hatoltak belém, nem bántam. A lényeg a hímtag volt. Talán lesz még újabb alkalom is, ha mindketten úgy gondoljuk.

A homok(os)vihar

Egy haverommal utaztam akkor is. Többször voltunk már együtt külföldön. Kipróbált, egymáshoz toleráns párost alkottunk. Soha nem feküdtünk le egymással, ugyanakkor vigyáztunk a másikra a bécsi, amsterdami szaunákban, bárokban. Mindig megbeszéltük, hogy ki mikor ér haza, ha elválnánk valamilyen ” előre nem látható ” ok miatt. Épp két hetes nyaralásunk utolsó reggelére ébredtünk, és szomorúan állapítottuk meg, hogy már csak 21 óra van hátra a gép indulásáig. Laci erre azt mondta, hogy őt ugyan nem érdekli, hogy mennyi időnk van, az utolsó napon ki kell menni az óceán partjára, és még egyszer fürödni kell a nagy sós vízben. Mi lehetőleg elfogadjuk a másik kívánságait és most sem vitatkoztam, beindítottam bérelt autónkat, és hamarosan a Riu Palace Hotel parkolójában álltunk meg. Ezt a szállodát tartom a legjobb fekvésű hotelnek egész Gran Canarián. Átballagtunk az elegáns passzázson, le a tengerre és a dűnékre néző teraszig. Ott, ahogy kell átbújtunk a rácson, és megindultunk a ” kanalasgémek” vonulási út vonalán. Azt javasoltam, hogy a lehető legrövidebb módon közelítsük meg a meleg strandot. Így tehát meg kellett mászni jó néhány magasabb homokdűnét. Elég korán volt, hűvös volt a homok az élszakai széltől. Amint a legnagyobb dűne takarását elhagytuk, és közeledtünk a tengerhez egyre erősebbnek kezdtem érezni a szelet. Azután mind több homokszemcse csapódott az arcunkba. Bizony nem ígérkezett szép idő. Ez a fajta forró afrikai szél olyan erővel csapja vízszintesen az ember arcába a finom és kevésbé finom szemcséket, hogy valóban szem száj megtelik vele.

– Akkor is fürödni fogok ! – Mondta Laci és eltökélten haladtunk a kék csíknak látszó part felé.

Az előttünk magasodó dűne oldalán két fiú kapaszkodott felfelé. Nem volt tanácsos tágra nyílt szemmel nézegetni bárkit is ebben az erős szélben, de nekem feltűnt, hogy az egyik nagyon izmos, szép kerek a feneke a testhez simuló mini sortban. A másik egy kissé vastagabb derekú, bajuszos fiú volt, de ő is sportolhatott régebben, ez azonnal látszott izmos lábán és karján. A két fiú néha vissza-vissza nézett. Laci szeme is villant, és hozzá méltó bölcsességgel megjegezte:

– Valamelyiknek hamarosan meg kell igazítania a cipőjét. Figyelj csak!

Úgy is lett . A bajuszos szandálján valami sürgős igazítani való akadt, amihez természetesen le kellett rakni hátizsákot, sapkát, csajkát, pufajkát, hogy az egész legalább addig tartson, míg mi be nem érjük őket. Ballagtunk is szépen. Közelről azután láthattuk, hogy az izmos fenekűnek, a hasa olyan mint a “tökreszelő”, a bajuszos szeme pedig olyan kék mint a tenger.

Jó magyarokhoz méltón nem állottuk meg néhány kajla megjegyzés és kommentár nélkül a dolgot és rájuk is hellóztunk elhaladtunkban.

A bajuszos fiú mintha felkapta volna a fejét az egyik mondatnál, és ekkor úgy éreztem érti amit mondok.

Mi akkor már nem is siettünk annyira. Vissza-vissza néztünk, hogy jönnek e már. Jöttek is. A cipőjavítási művelet másodpercek alatt befejeződött, és a lepakolási idő töredéke alatt felszedték a holmijukat.

Ekkor Laci cipője “adta be a kulcsot”. Azonnal ki kellett rázni belőle a homokot, ami kb. egy perc alatt újra belefolyik majd. A két fiú ekkor ért utol bennünket. A bajuszos rám mosolygott és németül megkérdezte:

– Magyarok vagytok?

– Igen, értesz magyarul?

– Nem csak én az NDK-ból származom és a szüleimmel sokszor voltunka Balatonon, egy két szót felismerek.

Így indult a beszélgetés, majd bemutatkoztunk. Uwe Berlinből, Manfred Mannheimből jött. Ők is a karneválra érkeztek. Együtt folytattuk az utat a dűnék között a partig. Az utolsó homokdűnét elhagyva a szél még kíméletlenebbül verte a homokot az arcunkba.

Láttuk, hogy nem érdemes a parton maradni és nem is béreltünk napozóágyat, de Laci ragaszkodott ahhoz, hogy megmártózzunk a vízben, mintegy búcsúzóul. Uwe, akinek ehhez nem volt kedve ajánlkozott, hogy ő majd vigyáz a holmikra míg mi hárman úszunk egyet. Gyorsan levetkőztünk, és éreztük, hogy a szél által szállított homok csípi bőrünket. Futva tettük meg a távot a vízig.

Erős hullámokat vetett az Atlanti Óceán, de egyáltalán nem volt hideg. Belevetettük magunkat. Fej-fej mellett úsztunk Manfreddal. Élveztük a hullámok csapkodását, átbújtunk alattuk, vagy ráfeküdtünk, és úgy vitettük magunkat a part felé. Manfréd egyre közelebb került hozzám, és én sem igyekeztem tőle eltávolodni, míg Laci egy kicsit távolabb pancsolt.

Az egyik hullám teljesen egymáshoz szorított bennünket és akkor Manfréd megfogta a vállamat. Keze a hátamra csúszott, a combja átkulcsolta a derekamat és összeért a szánk. Innentől kezdve egy hosszú csók volt a pancsolás. Néha jött egy hullám, átcsapott a fejünk fölött. Szemünk szánk tele volt sós vízzel. Habzott körülöttünk a tenger. Nagyon finom volt hozzá simulni, és érezni izmos testét. Kerek fenekébe kapaszkodni. Hasamat böködte kemény felfelé meredő farkával. Én sem maradtam higgadt. Olyan kemény merevedésem volt, hogy a viccíró nem talált volna ki hülye történeteket a tengervíz hidegségéről és a néger farkáról, ha ezt látta volna.

Kezdtünk elfáradni, és én a part felé húzódtam, ahol Laci pocskolt.

Közelebb jött hozzánk és mosolygott,azzal a félig gúnyos, félig ” na én már tudom mi lesz itt” mosolyával.

– Látom nem unatkozol – mondta.

– Semmi okom az unatkozásra, de már fázom, kimegyek, – mondtam, és otthagytam őket.

A parton fogadott aztán a meglepetés. Nedves bőrömre a vízszintesen szálló homokszemek szélirányból azonnal rátapadtak, és olyan piszkosnak éreztem magam, mint aki két hete nem látott vizet. Visszanéztem, hogy vajon visszamenjek-e, de ekkor már az én hűséges barátom Manfréd farkát fogta és vele csókolózott. Különösen nem rázott meg az eset, bár egy kicsit nehezteltem amiatt, hogy az általam kikapart gesztenyét már megint ő fogyasztja le.

Visszaballagtam Uwe mellé, aki csendesen ült a homokban és tűrte a szelet.

Nem találtam viszont levetett sortomat és pólómat. Kérdeztem Uwét, hogy vajon mit tud a jeles ruhadarabokról. Mire ő megmutatta azt a helyet ahol azoknak lenniük kellene. Ott is voltak, csak a szél 10 perc alatt legalább két cm homokkal betakarta őket. Lassan megszáradtam, és addigra a homok is lepergett rólam . Akkorra már Laci és Manfred is megérkezett .Mindannyian egyetértettünk abban, hogy itt nem maradhatunk. Keressünk talán valamilyen szélcsendes helyet a dűnék között, ahol “leheveredhetnénk”.

Ahogy haladtunk visszafelé, egyre inkább úgy tűnt, hogy a szél nem ad arra lehetőséget, hogy kényelmesen, és nyugodtan leüljünk és akkor támadt egy ötletem:

– Igyunk egy kávét valahol! – Lacinak azonnal felcsillant a szeme, és odadörmögött:

– Hol szeretnél kávét inni?

– Itt – Mutattam a számra. Erre összenevettünk, és vidáman ballagtunk a Riu Palace felé

Mire odaértünk, nyoma sem volt rajtunk a tenger frissességének. Izzadtan, piszkosan, homoktól recsegő fogakkal igyekeztünk az árnyék felé.

– Hol igyunk kávét? – Kérdezte Manfred kihívóan

Ekkor értünk az autóhoz. Kinyitottam a távirányítóval és elkezdtem bepakolni a homoktól súlyosbított holmikat.

– Én előbb lezuhanyoznék, ki tart velem? – Erre olyan sebesen beszállt mindenki az autóba, hogy gyorsasági versenyt lehetett volna nyerni vele. Rákanyarodtam a jól ismert Tirajana sugárútra, és csak a harmadik körforgalom elhagyása után kérdezték a német fiúk, hogy hova is megyünk.

Ekkor tudták meg, hogy egy maspalomasi meleg apartmanban lakunk.

A Villas Blankas-ba érkezve Laci a tettek mezejére lépett és … valóban feltett egy kávét. Ugyanakkor elővett a hűtőből egy üveg Bacardit, Gint, Colát, Tonicot és jeget.

Mohón nyeltük a hideg italt.

Kész lett a kávé, azonnal meg is ittuk. Laci csak erre várt és ledobott magáról mindent, majd Manfrédot kézen fogva bevonult a fürdőszobába, azzal a felkiáltással, hogy kevés a meleg víz, spórolni kell, együtt kell zuhanyozni.

Uwe és én még mindig izzadtan, homokosan egy-egy törölközőt a kanapéra téve üldögéltünk, és hallgattuk a “zuhanyzás” meglehetősen szeretkezésre emlékeztető hangjait a fürdőszoba felől.

Uwe elmesélte, hogyan került át a nyugati országrészbe, mivel foglalkozik, és közben mély kék szemeivel mosolygott rám. Nagyon kedves fiú. Csak néhány perc kellett ahhoz, hogy csókolózzunk. Azzal sem törődtünk, hogy a homok, mindent belep, és egy kisit csikorog a fogunk között.

Ekkor felpattant a fürdőszoba ajtaja, és két kipirult, frissen zuhanyzott szép testű fickó jött be a nappaliba, félig merev hímvesszőkkel.

– Ti jöttök !

Uwe és én nem kérettük magunkat. Magunkra csuktuk az ajtót, és már a kádban voltunk. Élvezettel csutakoltuk egymásról az izzadtságot, és a homokot.

Amikor már tiszták voltunk elzártuk a vizet. Ekkorra mindkettőnk farka kőkemény lett. Letérdeltem elé és a kezembe fogtam felfelé kunkorodó méretes szerszámát. Kidagadtak rajta az erek, és én élvezettel simogattam vastag peremét. Nagyon kívánatos volt. Lassan húzogatni kezdtem síkos kezemmel és finoman megnyaltam sima hegyét. Kéjesen nekidőlt a csempének és nedves hajamba túrt. Egyre nagyobb darabot vettem a számba duzzadó makkjából,és vesszőjéből. Arról nem lehetett szó hogy az egészet eltüntessem, mert olyan mérettel minden tapasztaltságom ellenére sem bírok.

Uwe kéjesen élvezte kedveskedésemet, majd a hónom alá nyúlt és felhúzott magához. Felemelte a karom és nyalogatni kezdte a hónom alját, csiklandozva haladt lefelé derekam, majd fenekem irányába.

Ekkor megfordított, a hátam mögé térdelt és erős nyelvével szétfeszítette farpofáimat. Nagyon erősen és mégis érzékien nyalta a fenekemet. Egyik kezével átnyúlt combjaim között és a zacskómat simogatta, majd farkamat megragadva húzogatni kezdte rajta a bőrt.

Másik kezével magát izgatta.

Utána felállt, hátamhoz símúlt és tarkómat csókolta, finoman harapdálta.

Újra bekentük magunkat tusfürdővel és síkos testtel simogattuk egymást.

Mielőtt elélveztünk volna, leöblítettük magunkat,kimásztunk a kádból, megtörölköztünk, és fél mereven visszamentünk a nappaliba.

Ami ott fogadott bennünket, az csak kicsit múlta felül várakozásainkat.

Manfréd a kanapén hanyatt feküdt, Laci 69-es pózban fölötte, és javában szopták egymást. Nem nagyon kellett nyelvtudás, hogy jól megértsék egymást.

Mi nem jöttünk zavarba, de nem is siettünk, hogy bekapcsolódjunk ebbe a kis gomolyba. A pult mögé lépve újra töltöttem a poharakat, jeget dobáltam az italokba.

Ekkor éreztem, hogy valaki hozzám símul hátulról. Nem éreztem a bajszát és valahogy izmosabb volt, mint Uwe. Manfréd volt az. Megfogta a vállam és maga felé folrított. Minden további figyelmeztetés nélkül erősen az ajkaim közé nyomta a nyelvét. Dagadó farka a hasamon dobolt, másik kezével az enyémet markolászta.

Válla fölött láttam, hogy Laci Uwe fotelja mellett áll, és Uwe szája tele van az ő farkával. Hamar egybe csúszott a két pár. Ritkán van lehetősége az embernek, hogy másik három férfi testét egyszerre érezze a közelében. Manfréd hátradőlt a kanapén, Laci az ő szája fölé guggolva engedte, hogy Manfréd kényeztesse nyelvével a fenekét. Én Manfréd combjai közé térdeltem, azok belső oldalát simogattam a nyelvemmel, majd keményen szopni kezdtem először herezacskóját, majd kőkemény farkát. Uwe felállt a kanapéra és Lacit szoptatta. Egy cuppogás volt az egész apartman.

Ekkor kopogtak. Csilingelő női hang mondott valamit spanyolul, majd egyre jobban rázta a kilincset. A takarítók voltak. Keveset beszélek spanyolul, de eszembe jutott a kulcsszó: Manana.

A két hölgy letette a cseretörölközőket a teraszra és nevetve odébbállt. Edzettek voltak már.

Mi folytattuk a megkezdett műveletet, de most Laci feküdt a kanapéra.

Én ekkor már a két német fiút egyszerre szoptam. Szeretem ha két fasz van a számban. Laci teste hívogatóan nyúlt el az ágyon , én megvontam a vállam és az ő farkát is a számba vettem. A két német fiú szerszáma a tarkómat verdeste. A fejem fölött csókolóztak. Felegyenesedtem. Laci közel volt ahhoz, hogy elélvezzen és vágyakozva nézte hármunk meredező szerszámát, majd rekedtes hangon csak ennyit mondott:

– Élvezzetek rám!

Nem fordítottam le, de amint a két másik látta, hogy elkezdtem verni a farkamat és már közel vagyok a végkifejlethez. ők is csatlakoztak. Egymás fenekébe, vállába kapaszkodva , csókolózva, közeledtünk a robbanás felé. Én mentem el elsőnek. A hosszan felfokozott izgalomtól, óriásit spricceltem Laci hasára, mellére, vállára. ő kéjesen szétkente magán a spermát, de mire ezzel végzett volna, már Uwe adagja következet. Sűrűbb volt mint az enyém, és bőségesen spriccelt a már síkos hasra. Amikor Manfréd hörögni kezdett, akkor tört fel Laci szökőkútja, de ennyi geci már nem fért el a hasán , és le is csurgott az oldalán, a hónalján, a nyakában. Manfred élvezett a legnagyobbat. Ordított, míg magja szanaszét fröcskölt, Jutott belőle mindenhova. Hamarosan nyolc kéz igyekezett a négy hatalmas adag fehérjét Laci bőrébe bedolgozni. Természetesen újra a fürdőszoba felé vettük az irányt. A zuhanyzás után lustán hevertünk el a kis zárt patióba kirakott ágymatracokon.

Szélvédett helyen jó ereje volt a napnak, italokat hoztunk magunknak, és úgy tűnt, hogy el is szundítunk, de Manfréd farka már megint merev volt. Szinte ugyanaz a jelenet ismétlődött meg mint annak előtte, csak más szereposztásban. Mindenki nyalta, szopta, csókolta a többieket, míg újra el nem élveztünk.

Amikor felkászálódtunk, a két német fiú mondta, hogy még délután vissza kell menniük , hogy fel tudjanak készülni az esti jelmezbálra, de előbb igyunk valamit a bárnál.

Manfred sangriát rendelt és csak annyit mondott pohárköszöntőül: – Zum Wohl!

Mire Laci utánadörmögte:

– Ugye megmondtam, hogy utolsó nap még egyszer kell fürödni a tengerben!

A meleg sógor

Amikor először találkoztam leendő sógorommal, éreztem, ahogy kettőnk között valamiféle szikra csap át. Egyszerűen nagyon jól nézett ki. Kb. 190 centi magas, 85 kiló lehet, nap barnította teste van és gyönyörű arca. Fekete göndör haja volt akkor is. Amikor először a szemébe néztem, azon vettem észre magam, hogy tekintetem az arcán túl a csodásan szőrös mellkasán áll meg. Éreztem, hogy a farkam megbolondult az alsónadrágomban. Kezet fogtunk. Nem emlékszem, hogy valóban mondta, vagy már csak hozzáképzelem, de azt mondta: “Örülök Neked. Tudom, hogy mi ketten nagyon jól ki fogunk jönni egymással.” Éreztem, hogy a testemen végigfut az izgalom villáma. A húgomnak kellett volna Patrikkal valahol találkoznia, majd engem is összeszedtek volna, s így mentünk volna hármasban a hétvégére valahova a hegyek közé sátorozni. A húgom szerette volna, ha jól összebarátkozunk. No én magam is nagyon szerettem volna. Hisz ki nem szeretne egy ilyen sráccal legalább összebarátkozni?

Mi tagadás, mostanában elég fáradt vagyok, s gondoltam is rá, hogy kiveszek néhány napot, s eltűnök valahová, de a munkám nem engedte. Aztán jön a húgom, hogy férjhez készül. Ezzel kapcsolatosan az én legfontosabb feladatom, hogy jövendőbeli sógoromat feltétel nélkül megismerjem. Nem örültem ennek a marhaságnak, de dühöm abban a pillanatban elszállt, ahogy megláttam Őt.

A következő éjszakát már Patrikkal töltöttem egy erdőben, távol a civilizációtól. Az út a városból tűrhető volt. A konzerves vacsora után mindketten relaxáltunk a tűz mellett. “Nem kérsz egy kis konyakot?”, kérdeztem. “Kösz”, felelte, s máris kivette a poharakat a kezemből. “Dohányzol?”, kérdezte. Elmosolyogtam magam: “Éppen ezt akartam én is kérdezni Tőled”. Ahogy így eldumálgattunk, azt vettem észre, hogy meglehetősen gyakran téved a keze nadrágjának arra a tájékára, ahová én is kimondhatatlanul szerettem volna “tévedni”. “Tudod”, mondtam, “amikor tegnap találkoztunk, rögtön éreztem, hogy passzolsz a családunkba”. Nem kaptam választ. A kezét rátette a combomra. Erre mit válaszolhattam mást, mint én is ugyanazt tettem. Éreztem, mennyire fel van izgulva. Ekkor vettem észre, hogy mintha nem lenne rajta alsónadrág. A farkát teljesen éreztem, s azt is, hogy golyói készen voltak egy nagy adag sperma előállításával. Másik kezemmel elkezdtem simogatni szőrös mellkasát, amely simogatásomtól már már zihált. Simogattam a nyakát is. Elkezdtem őt csókolgatni, mellbimbóját nyalogatni. Testének illata és a vágy az őrületbe kergetett!

Végül is győzedelmeskedett nadrágom cipzárjával és kivette addigra már kőkemény faszomat és golyóimat annak fogságából. Kezével átfogta a farkam. A bőrt, amely már magától lecsúszott, még lejjebb húzta. Kellemes fájdalmat éreztem, de ez még jobban hergelt. Másik kezével megszorította mindkét herémet, s lassan, finoman, de mégis intenzíven elkezdte verni a faszom.

Ekkorra már én is kiszabadítottam az Ő farkát. Valóban nem volt rajta gatya. Gyönyörű, formás fasz volt és még nagyobb, mint azt elképzeltem. Úgy éreztem, be kell kapnom ezt a csodás faszt, de mire megtehettem volna, már a makkom körül éreztem ajkait. Ez valami fantasztikus volt. Mindent igyekeztem megtenni, hogy férfiasságom minél nagyobb részét a szájában tudhassam. Lassan pózt váltottam, hogy én is bevehessem az övét. Először csak a nyelvemmel nyalogattam körbe a makkját, lenyalva az első jutalomcseppeket, majd betömtem a számba az egész faszt. Gondolkodás nélkül szívtam magamba, amíg makkja már a garatomon is túl volt. Tudtam, hogy Patrik először csinálja. Hamar tanult, és tudta, hogy amit csinál, az nekem nagyon jó.

Eközben egyik kezemmel a feneke körül kezdtem el játszadozni, néha megérintve a lyukát is. Majd masszíroztam, be-be hatolva. Éreztem, lassan ellazul, s teljesen felkészül az anális ütközetre. Nem voltam benne biztos, hogy akarja. De gondolataim másodlagosak voltak. Ő csak szopta a faszomat, s éreztem, nem bírom tovább. Megfogtam a kezét, jelezve, hogy eldurranok, de ő nem reagált. Azt hittem, kiveszi a szájából a faszomat, de nem.

Egyre intenzívebben mozgott, szinte már baszatta a saját száját. Elindult a lavina, s Ő nyelte a gecimet, a legutolsó cseppig. Noha abban nem voltam biztos, Ő fel van e készülve arra, hogy megdugjam, én fel voltam. Megkérdeztem, nem akar e jól seggbe baszni. Hanyatt feküdtem az asztalra, a faszát bekentem egy kis krémmel, amit otthonról hoztam és innen már ráhagytam a dolgot. Először csak az ujját dugta belém. Majd az ujjait felcserélte a farkára, s gyengéden belém jött. Először csak félig dugta belém a 20 centis faszát, másodszorra már többet, míg végül az egész be nem töltötte lyukamat. A lassú mozgást egyre gyorsabb ritmus váltotta fel. Közben az én farkam is ismét megkeményedett. Elkezdtem verni. Nagyon izgató volt ez az egész, de még jobban izgatott, hogy láttam rajta, Neki is tetszik. Amikor érezte, hogy nemsokára kész, kirántotta a péniszét belőlem, s egy hatalmas adag gecivel beterítette a hasamat úgy, hogy a farkamra is jutott belőle bőven. Ettől a látványtól én is azonnal elsültem. Kettőnk adagja volt rajtam, amit Ő nagy élvezettel elkent. Igy nem volt egyetlen zsebkendőnyi hely a testemen, ami ne lett volna gecis. Ekkor még egyszer bekapta spermás farkamat, nyalt még rajta néhányat, s egy kis ízelítőt adva nekem is mindkettőnk ízéből szájon csókolt.

Végül lefeküdtünk a sátorban. Én csak annyit mondtam neki “Üdvözöllek a családunkban”, Ő ezt egy csókkal köszönte meg. Amikor hazaértünk, a húgom már nagyon várt minket. Biztosítottam Őt, hogy megtalálta az igazit. Remek férjet kapott, no persze én meg remek sógort. Azóta is mindig örülök, ha közeleg egy-egy újabb sátorozás Vele!