A biszex vendégek

– Most én akarlak téged!
Meglepődtem. Eddig mindig én kötöztem ki a barátnőmet, és imádta is a kiszolgáltatottságot. De a kedvéért belementem a játékba. Mindketten meztelen voltunk, épp szeretkezéshez készültünk. Elővette a kötelet, a karcsú teste gyorsan mozgott körülöttem, és már hurok is volt a kezeimen és a lábaimon. De miért hason fekve akar kikötni? Mindegy, ő tudja. Jó szoros csomókat kötött, moccanni se bírtam. Aztán hozzám simult hátulról. Élveztem a puha ajkait a fülemen, a hátamhoz érő barna bőrét, a farkamat izgató kezét. A fülembe suttogta:
– Mindjárt jövök, ne moccanj!

És elindult az ajtó felé. Utánanézve gyönyörködtem a szexis popsijában, ami izgatóan mozgott járás közben. Kiment a szobából, én ott maradtam kikötve, mozdulatlanul.
Nem egyedül jött vissza. Két fiatal fickó is volt vele. Nem értettem, hogyan hozhatja be őket ide, mikor itt fekszem. Szóltam neki. Nem reagált. Számon kértem, kiabáltam, de nem felelt. Csak némán bejöttek és megálltak előttem. A barátnőm meztelenül, a két pasi felöltözve.
A párom végig engem nézett, míg a fickók elkezdték őt fogdosni. Simogatták, markolászták, főleg a kerek kis cicijeit és a formás fenekét. Megőrültem a féltékenységtől, de hiába kiabáltam, nem törődtek velem. Sőt, a barátnőm segített levetkőzni a két pasinak. Álló farokkal simultak hozzá, immár mindhárman meztelenül. Döbbenten figyeltem, már szólni se tudtam. A barátnőm élvezettel simogatta a két pasi méretes farkát. Mindkettőjüké nagyobb volt, mint az én átlagos méretű szerszámom. Aztán a barátnőm végig mélyen a szemembe nézve, szinte hipnotizálva engem lassan letérdelt. A szája egy magasságba került a két duzzadó farokkal. Lassan, élvezettel elkezdte őket szopni, felváltva véve be a szájába őket. Most a két fickó nézett rám gyakran, miközben szakértően szopatták felváltva a barátnőmet.

Hirtelen felállt a barátnőm. Néhány méterrel arrébb leült velem szemben egy fotelba, és széttárta a lábát. Elkezdte simogatni a nedvességtől csillogó, felizgult punciját. A pasiknak pedig intett, hogy jöjjenek oda hozzám. Nem értettem, most mi lesz. Megalázva és zavarban éreztem magam. Az egyik elém állt, és az arcom előtt kezdte el simogatni a farkát. A másikat nem láttam, csak éreztem: mögöttem volt, és a fenekemet kezdte el simogatni. Próbáltam tiltakozni. Rángattam, dobáltam magam, de a kötelek szorosak voltak, ők pedig nem hagyták abba. Kifulladtam, feladtam.

Csak feküdtem. A fickó mögöttem már a farkamat és a fenekemet egyszerre izgatta, valami síkosítót éreztem. Túl jól csinálta, elkezdett bizseregni a belsőm. Nem akartam élvezni, tiltakoztam az érzés ellen. De hiába: lassan, de biztosan elkezdett merevedni a farkam. A pasik észrevették, és szóltak a barátnőmnek. Ő csak mosolygott, és intett, hogy folytassák. Egyre erősebb volt a bizsergés az altestemben, egyre keményebben állt a farkam. Nem tudtam mást tenni, mint megadtam magam az élvezetnek. Az előttem álló pasi is egyre közelebb tartotta az álló farkát az arcomhoz. Végül már az ajkaimat simogatta a nagy, duzzadt makkjával. Próbáltam elhúzni a szám, de nem tudtam. Amikor felnyögtem az élvezettől, amit a fenekemet ujjazó kéz okozott, betette a farkát a számba. Alig fért bele a farka, teljesen kitöltötte a számat, olyan vastag volt. Porig voltam alázva. Lassan elkezdte mozgatni a farkát, ki-be a számban. Aztán belemarkol a hajamba, és a fejemet mozgatta az álló farkán. Az ajkaimon, új, ismeretlen bizsergést éreztem, ami fokozatosan összekapcsolódott a fenekem és a farkam bizsergésével.

Elengedte a hajam, és én folytattam a szopást magamtól. Már kívántam a farkát. Nem tudtam nem élvezni, amit csináltak velem. Amikor véletlenül kicsúszott a farka az ajkaim közül, önkéntelenül utánakaptam a számmal. Ezen mindhárman nevettek. A srác ismét elkezdte simogatni vele az ajkaimat, de nem tette vissza. A barátnőm megkérdezte:
– Szeretnéd, hogy visszategye?
Bólintottam. A srác visszatette volna, de a barátnőm leállította.
– És szeretnéd, hogy a másik barátom megdugja a segged?
Bólintottam.
– Akkor kérjed!
Kértem, kérleltem őket, sőt a végén már könyörögtem. Nem érdekelt már, hogy megalázom magamat, nem érdekelt, hogy pasi létemre kétméretes faszért könyörgök, egyszerűen csak kívántam. A barátnőm elégedett gonoszsággal mosolygott, és intett nekik. Egyszerre dugták belém két oldalról, és majdnem felrobbantam az élvezettől.
Ütemesen, keményen kezdted el mozogni bennem. A fenekem a sok ujjazástól már teljesen kitágult, és síkos volt, így nem fájt benne még egy ekkora farok sem. Élveztem, ahogy egyszerre mozog bennem a két nagy fasz. Bizsergett mindenem, lassan összefolytak a külvilág körvonalai. Egyre keményebben kúrtak. Már nyöszörögtem, már amennyire tudtam, és majdnem elájultam, amikor egy óriásit élveztem sikoltva.

De a két fickó nem élvezett el velem együtt. Leszálltak rólam, az álló farkuk csillogott a nedveimtől. Odamentek a barátnőmhöz. Továbbra is kikötve, félig eszméletlenül, szétkúrva feküdtem, és tehetetlenül figyeltem, mit csinálnak. A párom feltérdelt a fotelra, és széthúzta nekik a nedvességtől csillogó popsiját. Őt is elkezdték kímélet nélkül megdöngetni, csak úgy csattogott a feneke. Közben a másik pasit pedig szopta, vagy inkább az baszta őt szájba. Hangosan sikoltozott, olyan hangokat adva ki, amilyeneket és sose tudtam kicsalni belőle. Elélvezett, nem is egyszer. A két pasi helyet cserélt, de a mögéje kerülő most nem a punciját, hanem a seggét kezdte el kefélni. Örült neki, mindig is imádta, ha a fenekét dugják. Aztán beleült a fenekével a fickó farkába, a másik pedig a punciját kezdte tömni. Míg a két pasi szendvicsben kúrta, újra engem nézett, mélyen a szembe. Egészen addig, míg hátra nem vetette a fejét, és a testét egy robbanásszerű orgazmus hullámai rázták meg. Remegett mindene. A pasik spermáját eléjük térdelve az arcára kérte. Biztosan azért, mert nekem oda soha nem engedte.

Felébredtem. A szoba teljesen sötét. Kába fejjel néztem körül. Mellettem a takaró alatt édesen pihegett a barátnőm, a szépen formált válla kilógott a takaró alól. Még küzdve az álom képeivel, elgondolkodtam: mit csináljak, ha azt kéri majd, hogy most az egyszer ő köthessen ki engem?

Egy meleg délután

A játék folytatódott. Immár a második nap délutánján jártak, és már igencsak kevesen voltak életben. Aki tehette, meghúzta magát, remélve, hogy nem találják meg. Kivéve egy valakit. Egy magas és igencsak jóképű fiút, aki fittyet hányva arra, hogy bármelyik pillanatban lepuffanthatják, a tisztáson üldögélt és közömbös képpel nézett fel az égre. Ő volt az, Kiriyama Kazuo. Nem igazán érdekelte semmi, sem az időjárás, sem a játék, sem az, hogy az osztály jó része már régen felvette a néhai előnevet, jórészt neki köszönhetően. Totálisan közömbös és érzelemmentes volt minden és mindenki iránt. Nem emlékezett volna, hogy valaha is nevetett, vagy sírt volna, valaha is szomorú, vagy vidám lett volna, vagy esetleg elborult volna az agya. Nem, ő sosem érzett semmit. Most is az eget bámulta, mint oly sokszor odahaza, de gondolatai, ki tudja hol jártak. Igazából, ez őt magát sem igazán érdekelte. Tudta, hogy a játék másnap este véget ér, és nem szeretett volna csatlakozni társaihoz, akik valószínűleg addigra már alulról szagolják az ibolyát. Mindahányan vannak. Bár őt az sem érdekelte, hogy esetleg megölik-e, vagy túléli. Mint már mondtam, Kiriyama Kazuo-t sosem érdekelte semmi élete során.

Viszont kis idő múlva úgy döntött, elege van az üldögélésből. Annyira nem volt hülye, tudta hogy remek célpontot nyújt akárkinek, aki erre sétál. Viszont amíg a szépséges géppuska megvolt neki, addig nem igazán izgatta magát. Izgassa magát az, aki szembekerül vele. Felállt és elindult dél felé. Észak felé nem mehetett, hacsak nem akarta lerobbantani a fejét. Arrafelé ugyanis már három órája tiltott övezet volt. Kiriyama pedig mint már említettem, nem volt idióta, nagyon is jól vágott a srác agya annak ellenére, hogy alig volt 15 éves. Na ja, sosem kellett felesleges érzelmekre és gondolatokra pocsékolnia az erejét és idejét. Lesétált egy dombon és a közeli bokrok felé vette az irányt. Óvatosan lépkedett, mert ha volt ott valaki, nem akart zajt csapni. Ő akart előbb lecsapni, mielőtt valaki másnak olyan hülye ötlete támadna, hogy megpróbálja megölni. A bokrok között nem volt senki. Viszont hirtelen lépteket hallott és arrafelé pillantott, készenlétbe tartva a géppuskát. A bokrok mögül egy alak bukkant elő. Talán egy magas lehetett Kiriyama-val. Rövid barna haja és sötét szeme volt. Kawada Shogo volt az. Amikor Kawada meglátta a másik fiút, azonnal készenlétbe helyezte a nála levő pisztolyt, bár tudta, a géppuska ellen semmi esélye. Kiriyama azonban semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarná ölni a másikat. Csak állt ott, felemelt fegyverrel, de nem csinált semmit. Kawada nem értette. Tudta, hogy Kiriyama sok osztálytársukat megölte már, így nem értette, miért tétovázik. Ez nem volt tőle megszokott. A fiú lassan lépett egyet előre, nem eresztve le a pisztolyt. Tudta, jobb félni mint megijedni. De Kiriyama nem mozdult, bár lejjebb eresztette a géppuskát. Kawada megállt a fiútól néhány lépésre.

– Mi a baj? – kérdezte óvatosan. – Miért nem lősz le?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Kiriyama. – Nem akarlak lelőni.

– Miért nem?

– Nem tudom – hangzott ismét az érzelemmentes válasz.

Kawada megrázta a fejét. Már megszokta, hogy Kiriyama kissé furcsa, de ez már több volt a soknál. Ha le akarja lőni, akkor lője le, de ha nem akkor meg mit áll itt, mint egy sóbálvány? Még fel sem ocsúdott, mikor Kiriyama arca alig pár centire volt az övétől. Kawada riadtan ugrott hátra.

– Megijedtél? – kérdezte Kiriyama. – Ennyire ijesztő vagyok?

– Nem! – mondta Kawada. – Ee mi a fenét akarsz? Mi ütött beléd?

– Nem tudom – hangzott az ismert válasz –, de nem is érdekel.

Kawada nem értett semmit. Most a fiú vagy hülye, ami kizárt, vagy játszik vele. Ez már valószínűbb, bár Kiriyama nem az a fajta fiú volt, aki játszadozik az emberrel. Akkor meg mi a fene baja lehet? Hirtelen arra eszmélt fel, hogy a fiú arca ismét közel került az övéhez. Ezúttal azonban ideje sem volt reagálni, mert Kiriyama ajkai megérintették az övéit. Mi az, hogy megérintették?! Egyenesen megcsókolta. Kawada arca hirtelen halványpiros lett, majd gyönyörű sötétvörös színt öltött.

– Mi az? – kérdezte Kiriyama. – Mi a baja az arcodnak? Beteg vagy?

– Hülye! – Kawada remegett. – Te rohadt, mocskos, bunkó, buzi állat! Méghogy mi van?! Lesmárolsz, és még megkérded, mi van?!

– Ah, ez a baj? – a fiú hangja teljesen érzelemmentes volt – Nekem sosem volt ilyenem. Talán nem volt jó.

Mielőtt a fiú felocsúdhatott volna, Kiriyama ismét megcsókolta. Ezúttal azonban mélyebben, mint az előbb. Nyelve erőszakosan utat tört magának Kawada szájába és a nyelvét kezdte simogatni. Kawada nem bírt magával és beletúrt a másik fiú hajába, ezzel elejtve a pisztolyt. Ujjai végigsiklottak Kiriyama haján, szinte tépve azt, majd megmarkolták a fiú vállait, és körmeit annak ruhájába mélyesztette. Kiriyama ezalatt nem tágított, hanem még mélyítette a csókot, majd hirtelen megszakította azt. Letépte Kawada egyenruhájának felsőjét és csókolni, nyalogatni kezdte a nyak puha bőrét. Kawada közben édesen nyögött, persze ez a másikat hidegen hagyta. Önmaga sem tudta, miért csinálja ezt, de úgy döntött most meg akarja dugni ezt a srácot. Na igen, Kiriyama már csak ilyen volt. Ha úgy döntött most csinál valamit, akkor amit eldöntött, véghez is vitte. Igaz, sosem érzett semmit, de ez őt sosem érdekelte. Sosem érzett semmit, de ez sem érdekelte.
A nyak után áttért Kawada mellkasára – addigra már lehámozta az inget is a fiúról és fekvő helyzetbe kényszerítette –, és a mellbimbóit kezdte nyalogatni és szopni. Keményre szopta azokat, a fiú közben nyögött és sóhajtozott.

– Kiri… ne… Kiriyama… ne… hagyd… abba… ne…! – nyögte, de tudta, teljesen reménytelenül.

Kiriyama nem távozott Kawada felsőtestétől, végignyalta az egészet egészen a hasáig, ahol ismét eljátszadozott vele. Kawada érezte, egyre jobban feszül rajta a nadrág. Ezt Kiriyama is észrevehette, mert pár pillanattal később megszabadította a fiút a felesleges ruhadarabtól. Szájával visszatért a mellbimbókhoz, míg egyik kezével – közben ő is letette a géppuskát – a fiú ágyékához nyúlt és férfiasságát kezdte el ingerelni. Másik kezének két ujját pedig belevezette a fiúba. Kawada érezte, hogy egyre fogy az ereje, és egyre kevésbé tudja magát kontrollálni. Érezte, hogy lassan itt a beteljesülés és el fog menni.

– Ne… nem bírom… el fogok… nem… – nyögte az összefüggéstelen szavakat Kawada.

Kiriyama érezhette ezt – ami nála elég fura dolog volt –, mert ő is kibontotta a nadrágját, kivette ujjait a fiúból, és hímtagját belevezette Kawada-ba. Elkezdett mozogni, ami Kawada számára felért egy kínzással. Kiriyama közben visszatért a nyakhoz és harapdálni kezdte a bőrt. Kawada átfogta a másik nyakát és ujjaival Kiriyama tincseivel játszott. Az egyre gyorsabban mozgott benne, mígnem Kawada elélvezett. Kiriyama néhány pillanattal később követte. Még végzett néhány utómozgást, aztán kihúzódott a másik testéből. Kawada pihegett, Kiriyama azonban pont olyan érzelemmentesnek tűnt, mint eddig. Felhúzta a sliccét és felállt, majd a még mindig pihegő fiúra nézett.

– Fáradt vagy? – kérdezte. – Ennyire kifárasztottalak? Élvezted?

– I… igen.– suttogta Kawada. – Na, és te?

– Nem tudom – vonta meg a vállát a fiú. – Nem éreztem semmit.

– Elmentél bennem – jegyezte meg a másik és felült.

– Lehet – jegyezte meg Kiriyama –, de nem éreztem semmit.

– Te hülye vagy – vigyorodott el Kawada. – És most mihez kezdesz? Nem lősz le?

– Nem. Miért? Még úgyis összefutunk – felvette a géppuskát és egyszerűen elsétált.

Kawada nem értette az egészet. Mi baja lehet ennek? Idejön, megdugja, aztán odébbáll. Megrázta a fejét, felöltözött és elindult vissza oda, ahol Shuya-t és Noriko-t hagyta. Sosem értette Kiriyama-t, de most már végképp nem tudott rajta eligazodni.

Kiriyama ezalatt már kiért a bokrok közül, és ismét nyílt terepen folytatta útját. Nem értette miért tette, amit tett, de nem érdekelte. Habár felbukkant előtte Kawada arca, amint már az elélvezés határán volt. Még vonzónak is találta így. Csak nem értette miért. Eddig még sosem talált senkit sem vonzónak, még saját magát sem. Megrázta a fejét és újra az előtte levő tájra koncentrált. Előtte mintha mozgott volna valami. Talán egy alak. Ahogy jobban kivette, egy lány volt és erősen hasonlított Mitsuko-ra. A fiú megrántotta vállán a fegyvert és a mozgó alakra nézett. Ideje volt egy kis munkának is. Mert hát ez a hely mégsem egy nyaraló igaz? Kiriyama megiramodott és gyorsan, ugyanakkor halkan a Mitsuko-nak vélt lány után futott. Tudta, az éjszaka és a játék hátralevő része még tartogat néhány izgalmat. És a ma délután csak egy volt ezek közül.

Fantasy melegpornó

A kúria halljában még mindig ott lógott egy festmény, ami két ideál szépségű ifjat ábrázolt. Az egyik szőkén, a másik gesztenyebarna fürtökkel, gazdagon díszített ruhában áll, a kelmét antikosan átvetve felsőtestükön, arcuk oly átszellemült, az ember azt hinné, hogy félistenek, vagy antik héroszok pózoltak a festő előtt, holott annak ecsetjét, mikor újra és újra a vásznat érintette sokkal inkább a félelme vezette, nehogy hasonlót alkosson ahhoz, mint amilyennek modellje találtatott.

A megmaradt iratokban még csak utalás sincs e hajdani bizarr visszásságra, mely minden bizonnyal szerencsétlenségként sújthatta a családot. A másik portré, a szőke, viszont hű volt a valósághoz. E két ifjú:
Gonzago és Lucien.

A ház urának egyetlen fia púpos volt, járása bicegő. Arcában orra ormótlan, ajka duzzadt, szemöldöke bozontos volt. Fekete hernyójuk alól indulatosan csillogott elő sárgás macskatekintete. Nyelve, ha megszólalt, csak nehezen forgott üregében, fogai bár nagyrészt fehérek voltak, de anyaguk rossz lehetett, mert ép vonalát töredezett csorbaságok éktelenítették. Minden bizonnyal akadt a földön nála a sors bal kezétől keményebben sújtott test is, de ahhoz, orvos, vagy szent ember szemével kellett rá nézni, hogy ne keltsen valóban visszataszító érzéseket. Mizantróp hajlamúvá serdült, elkerülte a falubéli gyermekek társaságát, egyetlen szórakozása volt, ha vadászhatott, s előbb apja, majd saját kutyáival járhatta fegyverrel a környező erdőt, hegyeket. Kutyáit maga nevelte és maga választotta ki, hogy mely szuka, melyik kannal párosodjon. Hogy a vad állatok ne tegyenek kárt egymásban, őrjöngésükben mindig végigkísérte jelenetet, mikor a hím hátulról ráugrott a nőstényre és meghágta. Maga vigyázott az ellő állatokra is, és döntötte el, hogy az újszülött kiskutyákból melyek mutatják a rettenthetetlen vadász tulajdonságait, és méltók rá, hogy a falkába kerüljenek.

Rendellenessége folytán idősebbnek tűnt koránál. Széles karimájú kalapot hordott, és hosszú tarka csíkos kendőt, így takargatta ábrázatát. Az emberek (főleg a babonásabb hajlamúak) féltek tőle, és gonosz híreszteléseket terjesztettek merre tart s miért, amikor idomtalanul átbicegett alkonyatkor, vagy hajnalban (hogy elkerülje a nem kívánt találkozásokat rendszerint ekkor közlekedett) a látóhatáron.

Otthon is, ha tehette, elkülönült családja (vallásos-babonás nagyanyja, konzervatív apja) társaságától, étkezni pedig mindig külön étkezett. Ez egy különcségéért sosem rótták meg, tekintve, hogy otromba ajkai, nyelve miatt könnyen kifordult szájából a megrágott falat, ha pedig izgatott lett, nyál vetett habot szája sarkában.

Családja úgy döntött, hogy a tarthatatlan helyzetet orvosolandó véget vetnek szabados életmódjának; kora, s helyzete megkívánja, hogy időnként valamennyi időt társaságban forogjon, s ezért házitanítót hozattak neki, s a faluból felfogadták egy család Gonzagóval egyidős sarját, hogy pajtása legyen.

Lucien, kiszemelt társa csupa kedély volt, amit csak az bolygatott meg, hogy kiragadták megszokott környezetéből, és ily rémítő társ játékszereként félszegen állt kimosdatva, új ruhában a hall vastag szőnyegén. Szőke, vékony szálú haját bearanyozta a napsütés, hangja a fiúkat zenére oktató tanár szerint is elsőrangú volt. Gonzago mindig komor, gesztenyebarna fürtös feje fekete gondolatok súlyával bukott mellkasára. Ellenségesen vizslatta Lucient napokig, de aztán annak lágy pillantása, de leginkább hegedűjátéka megenyhítette és egy idő után, mindketten átengedték magukat annak a természetnek, mely két egykorú ifjat, ha nem is magától értetődően de nagy valószínűség szerint- hacsak hajlamukban valami gyökeres ellentét nincs, barátokká tesz.

Lucien szívesen és ihletetten játszott, akár kotta nélkül, lehunyt szemmel, zenéjét pedig Gonzago úgy hallgatta, mintha varázslat szállt volna rá. Órákig ült, vagy állt mozdulatlanul, torz szoborként, míg társa kimerülten abba nem hagyta.

Lucient teljesen felköltöztették a kúriába, saját szobát kapott, teljes ruhatárral, amely illő volt egy ilyen gazdag birtokkal rendelkező örökös környezetéhez, és csak ritkán mehetett meglátogatni családját. A házimunka alól fel volt mentve. Idejét együtt kellett töltenie Gonzagóval, bármennyire is terhére volt ez eleinte mindkettejüknek. Szabad idejükben, miket nem kötött le a nyelvtan, számtan, és történelem, sétákat tettek a család birtokán. Ezek alatt hamar kiderült, Gonzago talán a jobb táplálkozás és a rendszeres fizikai erőpróbák miatt jobb kondícióban volt, mint Lucien, és lassan kezdett rá úgy tekinteni, mint egy gyengébb, de kedves lényre, akire vigyáznia kell. Fürödtek az őszi, langy-hideg vizű tóban, ruháikat a parti bozótra hajigálva meztelenül futottak a vízbe. Lucien vékony testalkatával, karcsú derekával, vállára omló világos hajával olyan volt, mint egy lány. Lábai hosszúak voltak és jó alakúak. Testét alig fedte szőr, ahol volt, ott aranyszínű piheként puhán göndörödött. Hímtagja arányosan felelt meg mindehhez, ahogy ernyedten feküdt combján. Valóban olyan volt, mint egy kamasz isten.

Gonzago ellenben meglepő vízi szörnyre emlékeztetett, valami boszorkányszombatot ábrázoló rézkarcról, amint kibukkan a mélyből. Széles, izmos mellkasát, hátát sötét prém bolyhozta, csakúgy, mint alkarját és görbe lábait. Vesszeje vastagon és csupaszon bukkant elő ebből a bozontból, ami megszívta magát nedvességgel, csakúgy, mint dús gesztenyebarna hullámos haja, amit kivétel nélkül egyetlen copfba fogott tarkóján, nem törődve a kultúrált divattal.

Hanyatt feküdtek a fűben, míg meg nem szárította őket a délutáni nap. Megosztották egymással eddigi rövid életük kisebb-nagyobb titkait. Gonzago kötelező megszólítása Lucientől az „uram” volt, de ezt sosem kérte számon, ha az oldott légkörben megfeledkezett róla.

Lucien elmesélte, hogyan zajlott élete a faluban, kik voltak a barátai, anyja, apja, testvére, hogyan tanult meg hegedülni, hogyan keresték végig a falu egykorú ifjai között őt is, hogy aztán ráesvén a választás- lévén kora, temperamentuma, és háttere éppen megfelelő, felhozzák a házba.

Gonzago pedig elmondta, hogy anyja meghalt, mikor őt világra hozta, hogy gyönyörű volt és nagyon fiatal és, arcképe a hallban függ a lépcső csavarodó íve felett, hogy megmaradt levelezése elárulja: boldogtalan volt itt szűkkeblű férjével és babonás félbolond anyósával, hogy maga is ki nem állhatja őket, ahogy viszolyogva tekintenek arra, akinek tovább kéne vinni a család nevét, hogy kóborlásaiban egészen az erdő túlsó oldaláig jutott, ahol egy boszorkány kunyhója áll.

Lucien már hallott a nőről. A faluban is olyasféle bizonytalan szerzetként tartották számon, akinél nem lehet tudni, milyen kapcsolatban áll a fűvel-fával- virággal. Ritkán, de lehetett látni, amint keresztülsétál a falun, kosara karján, ezt-azt vásárol. Tágas kertjének mélyén ablakai világolnak, zene hallik, a tégla, fák, és távolság hármas falán megszűrve, aztán eltűnik hosszú hetekre, hónapokra, senki nem tudja hová, és senkinek nem mondja hová.

– Egyszer megszólítottam – vallotta be – , szerelmi bájitalt akartam tőle, hogy egy lányt megcsókolhassak.. Persze nem adott. Nem is hiszem, hogy képes lenne bárki készíteni. Aztán mégis megpróbáltam a csókot. Olyan pofont kaptam, hogy majd lerepült a fejem.

Kifogyhatatlanul képes volt mesélni a fantáziáját izgató dolgokról, leginkább az olvasott versek témáiról, a holdról, az éjszakáról, és a nőkről. Hetekig visszatérő témája maradt, hogyan látták meg egyszer véletlenül Gonzagóék két cselédjét a szalmakazalban. A lány szoknyája combtőig fel volt húzva, térdelve serénykedett széttárt lábai között lovagja, akinek nadrágja bokájára csúszott.

Gonzago szívesen hallgatta barátja dallamos hangját, még ha más véleménnyel is volt egy adott tárgyról. A nemi aktus, mint olyan, nem volt újdonság számára, bár sosem művelte eleddig, ami pedig a misztikumot illeti: ő maga kellemes emlékeket őrzött a boszorkányról. Az erdőben kóborolva, a meleg nap alatt levette mind kalapját, mind kendőjét, hogy megfürössze átizzadt koponyáját a légben. Csak kutyái voltak vele, emberre nem számított. A házánál már járt, de személyesen akkor találkozott a nővel először. Első alkalom volt, hogy egy újdonsült arcon ne lássa a viszolygás, vagy félelem nyomát.

– És én? – kérdezte Lucien, felkönyökölt és felé fordult a magasra nőtt fűből. Meztelen, sovány felsőteste sápadtan derengett a napsütésben.
– Te más vagy… – morogta mély, karakteres hangján Gonzago. Rápillantott, majd visszahanyatlott a fűbe, de lehunyt szemhéja mögött mintha beleégett volna: továbbra is ott táncolt a látvány: Lucien fehér kísértete.

Hazafelé elszáradt virágokkal és árvalányhajjal díszítették föl Gonzago mindig hordott kalapját.

Lucien izgalmas vadásztörténetekért gyötörte, és sóvárgott, hogy maga is szarvas után eredjen a nedves zöld között, bár a nemes vadak – és tulajdonképpen mindennemű állat- vadászata az arisztokraták kiváltsága volt. Olyan hévvel ecsetelte a potenciális izgalmakat, hogy Gonzagó már hajlott rá, hogy a következő idényen magával vigye. Magában furcsállva, de egy eddig ismeretlen örömmel fedezte fel, hogy alig van valami, amire társa kellemes hangja, drámaian játékos arckifejezése, víztükör-tekintete ne tudná rávenni.

Megesett, hogy sokáig elmaradtak, ilyenkor megfeddték őket, hogy haszontalanságukban gondot és aggodalmat okoznak

Házitanítójuk, aki mindkettejüket oktatta, egy kalandor kedvű abbé volt, aki remek ajánlólevelekkel, fekete reverendával és jezsuita-ravasz pillantással érkezett. Nagy műveltségű és enyhén filozofikus hajlamú elmeként lenézte az erdő szélén földművelésből és áruforgalomból élő népeket, csakúgy, mint kenyéradóit. Szigorúan fogta a gyermekeket, és keményen fenyített, ha indokoltnak találta. A megfegyelmezésüket vagy egy szolga, vagy maga az abbé végezte. Térdére fektette a komisz kölköt és lerántotta nadrágját, hogy csupasz fenekére cseppet sem kíméletesen rámérje nádpálcával járandóságukat.

Gonzago a verések után dühöngve eloldalgott; volt, hogy tajtékozva bevetette magát kedves fái közé, vagy ha bezárták a kaput dúlva-fúlva rótta köreit ugató kutyái között. Szabadsághoz szokott lelke nehezen tűrte a tanulás fegyelmét. Lucien szemeiből ellenben könnyebben lopott könnyeket az idegen kéz súlya. A hall lépcsője alá kuporodott, elrejtőzve az árnyékok és a pókhálók közé, míg Gonzago érte nem ment, hogy különös, morgó hangján megvigasztalja.

Pedig különösen Lucienre járt rá a rúd, feleletében gyakrabban vétett hibát, ajka már attól is remegni kezdett, ha az abbé hozzá szólt. Az látta egyre szorosabbra fonódó barátságukat és egyszer, egy különösen dühítően végződött lecke után Gonzagóra ruházta Lucien megfegyelmezésének feladatát.

Lucien szorongva oldotta meg övét, segélykérő pillantása esengve kereste barátja tekintetét, de az, mert nem tudott mit mondani elfordult inkább. Letérdelt és térdéig eresztette nadrágját. Inge félcombig ért, fel kellett húznia, amikor Gonzago ölébe hasalt. Csupasz feneke fehér volt és rajta a bőr nőiesen finom.

Gonzago tudta, hogy kint hallgatóznak, így a hosszú csend tétlensége árulója lehet, de csak habozva volt képes megütni barátját. Kezében meglendült a vessző és hangos csattanással sújtott le, hogy piros csík jelezte nyomát. Lucien megrázkódott, és hangosan felkiáltott. Gonzago keze erősebb volt, mint az abbéé. Pilláira könnyek szaladtak. Tudta, hogy a büntetést nem kerülheti el, de abban, hogy most Gonzagónak kellett kiszabnia rá valami újfajta, ismeretlen kegyetlenséget sejtett. Aztán megérezte, hogy az a nehéz kéz most csupasz bőrén nyugszik, gyengéden simogatva a vörösre gyulladt sebet. Lehunyta szemét, torka összeszorult. Percekig maradtak így, míg elernyedt különös, kiszolgáltatott-védelmezett helyzetében. Combján megrándultak az izmok és vele fenekének izmos-lapos gömbje. Gonzago nehezen lélegzett, legszívesebben behunyta volna szemét; szédelegve nyitotta, csukta száját, mintha rosszullét gyötörné, ajkai közül nyál csurrant tisztán és nedvesen az alanti meztelen barázdára és gyöngyként megült annak rózsás nyílásán.

A simogató kéz éppen csak érintve a bőrt siklott bele ebbe a mélyedésbe, lent megérintve a heréket, visszatérve fent pedig odatapadt a lyuk érzékeny felületéhez. Lucien összerázkódott a nem várt érintéstől. Heréi érzékenyen reagáltak, érezte, hogy ölében összesűrűsödik a zavar, a kellem és a vágy-, keményedőn formát öltve.

Gonzago a karjába ölelte és négykézláb a padóra engedte, míg maga fél térdre ereszkedve mögötte maradt. Hátán felsimította a hosszú inget. Lucien szétnyitotta lábait, hogy közelebb férhessenek hozzá a simogató kezek, amelyek most két tenyerükbe fogták fenekét és kissé széthúzták. Előbb az ujjak egyikének első íze szaladt bele a testébe. Félig nyitott szájjal nyögve fogadta, ájult tudattal az új érzésektől. Aranyló pénisze előre ágaskodott, nedves hegyére tapadt az ing. Gonzago egyik kezébe fogta saját álló vesszejét, amit immár kiragadott nadrágjából és a ponthoz illesztette, mit ujja elhagyott. Előbb a makkját tolta bele. Lucienbe beleszakadt a lélegzet, kiverte a hideg verejték. Elfogta a félelem, előre akart mászni, így elszaladni, de Gonzago erősen szorította. Visszatartotta, szinte magára húzva Lucient, aki sírt, nyöszörgött. Gonzago egy sóhajtásnyi időre megállt, aztán elindult hímvesszeje le és föl, szabályos, nagy lökésekkel.

A következő napokban a két fiú csendesebb volt. Lucien sápadtan járt, kelt és láthatóan fájlalta ülepét. Gonzago pedig, mert addig is hallgatag volt, most olyan lett, akár ha valami elátkozott szellem néma teste volna. Apja megdicsérte az abbét, mily kiválóan tud fegyelmet tartani. Az lehajtotta a fejét, és valami olyasmit mormolt, hogy nem az övé az érdem, de befelé majd megfúlt a méregtől. Maga is elégedett lett volna az eredménnyel, ha titokban meg nem lesi tanítványait, tartott tőle ugyanis, hogy Gonzago, ifjú barátja iránti szeretetében egyáltalán nem, vagy enyhébben végzi csak el feladatát.

Majd égnek állt haja, mikor azt látta, hogy a földesúr fia négykézláb fújtatva, morogva, mint állat meghágja angyalhajú barátját. Látta, amint Lucien tekeregve kínlódik a vastag, rücskös farok döféseitől. Bámulatosnak tartotta, hogy karcsú teste tövig magába fogadja. Látta, ahogy Gonzago előrenyúl, és ormótlan szőrös mancsába szorítja Lucien vesszejét. Látta, ahogy az megduzzad, és hogy már Lucien is mozog, ritmusosan, ütemesen – Gonzago markában gyönyörű péniszét, saját testében pedig a másik irtózatos farkát járatva. Úgy találta, hogy kiáltozásai már nem csupán a fájdalomnak, de a gyönyörnek is szólnak. Észre sem vette, mikor csúszott keze saját, szüzességre ítélt hímvesszőjére, és kezdte húzkodni, ahogy előtte maga előtt látta. A látottak betöltötték tudatát, az egymásnak ütődő megduzzadt herék, verejtékező testek, nyáladzó szájak, Gonzago szörnyű állatiassága, amint kifulladva beleürül Lucien fenekébe, keze már csatakos annak ondójától.

Nem tudott szabadulni a képtől, ha Lucienre nézett, mindig felidéződött előtte. Gonzago már teljesen más eset volt, vele kapcsolatban taszításon és haragon kívül nem érzett egyebet, bár ha összekapcsolta lihegő, vörös emlékeivel, valami groteszk hajlandóságot fedezett fel magában.

Hogy a két fiúban mi zajlott le? Ismét zavartan viselték egymás társaságát, keresve a szavakat néztek egymásra másnap, el-elfordították tekintetüket. Gonzago a falnak dőlt és kissé el is fordult, mintha máris menni akarna kutyáihoz, amikor Lucien simogató mozdulattal vállára tette kezét. Gonzago visszafordult és rámosolygott kendője mögül.

Ettől a naptól kezdve mégis egyre kevesebb időt tölthettek együtt, de ez nem csak rajtuk múlott. Tanítójuk homlokegyenest ellenkezően eddigi szándékával, igyekezett elszeparálni őket. Gonzago feladta lett vadhússal ellátni a konyhát, és az erdő vadjaira való felügyelet- mintha vadőrnek nevelnék és nem uraságnak, és nem javasolták a Luciennel való múlatást – mert az nem illik egy urasághoz, legfeljebb egy vadőrhöz. Lucient berendelték a konyhára, kuktálkodni s takarítani. A közös tanórák egyre rövidültek és ritkábbak lettek. Hogy az abbé ezt mivel indokolta? Ki tudja, találékonyságát nem kellett félteni.

Mindenesetre hallgatott, senki még csak nem is sejtette mi történt (kivéve persze hármójukat), de egy ősz végi utazás megváltoztatta a helyzetet. Lucien, Gonzago és az abbé együtt utaztak – már hidegek voltak a napok, Gonzago vastag, gesztenyeszín prém köntösbe burkolózott, ezúttal kalapját mogorván az ülésre hajította, s haja is kibomolva, hosszan, puha és vastag gallért képezett válla felett. Az abbé fekete kabátját az orráig húzta. Lucient majd megvette mellettük az isten hidege. Bőre még jobban elsápadt, ajkai valósággal úgy rémlettek mintha ki volnának festve. Az út hosszú volt és unalmas, az abbé elbóbiskolt, most válthattak volna pár szót, de Gonzago is lehunyta szemét, szuszogott párat majd végigdőlve a kocsi párnázott ülésén elaludt. Lucien nem tehetve mást maga is csatlakozott – végigheveredett azon a keskeny részen, amit Gonzago meghagyott neki. Arra ébredt, hogy a hideg már nem dermeszti tagjait és fekvése is kényelmesebb. Gonzago magához ölelte álmában és szorosan, nyakig betakarta vastag selyemmel bélelt köntösével. Lucien mosolyogva kibújt ura karja alól és fölé hemperedett. Gonzago is ébren volt, egymáséba ütközött nyitott szemük.
– Fenség… – súgta mély áhítattal Lucien, arca olyan volt a fagyos erekben áradó vértől, mint egy ifjú szellemé és éppannyira kifürkészhetetlen is. Gonzago nem tudta gúnyolódik-e vele, még nem különült el benne álom és ébrenlét, megemelte fejét, Lucien pedig előrehajolt. Vöröslő ajkai megnyíltak és ráforrtak Gonzago torz szájára. Azon az emlékezetes alkalommal nem váltottak csókot. Most hosszú ideig maradtak így, ízlelgetve a pillanatot, a másik nyelvét, száját, ajkait.

Az abbé nyitott szemmel mosolygott rájuk a szemközti ülésről.

Lucienre másnap már a kúria pincéjébe zárva virradt a napvilág. Messze voltak már azok az idők, mikor az egykor itt lakó földesurak, Gonzago apjának ősei saját tömlöcükbe zárathatták kegyvesztettjeiket. Ennek ellenére a fiúnak minden bizonnyal voltak már jobb órái, mint amit a hideg, zuzmarás-nedves falak között töltött, a dohos és állott levegőn, pár patkányt szórakoztatva. Mégis visszavágyta őket, mert hírtelen az undok, bajszos rágcsálók a legkívánatosabb társaságnak rémlettek, amikor belépett hozzá látogatója: az abbé. Az ajtó bezárult mögötte és nem nyílt ki, még hosszú órákig. Aztán feltárult s távozásával, Lucien újra magára maradt: immár a sarokban kuporogva, arcát térdére szorított karjai mögé rejtve – és később se moccant.

Órák teltek el. A mellette hagyott gyertya fénye rég ellobbant, viaszba fúlt. A fiú megremegett – remélte, csak álmodta, ami történt, és remélte, hogy csak álom volt, hogy újra moccant a kilincs. Ám a zár megint pattant, ezúttal halkan, bizonytalanul, mintha nem kulcsának engedelmeskedne óbor zamatú hangján, amin a régi hordókkal társalog. Leárnyékolt lámpa tolvajfénye kúszott be, Lucien vállára óvatos érintés ereszkedett. Ő felemelte fejét. A látogatója Gonzago volt.

Azon az éjjelen vihar tört ki, igazi nyár-lelkű vihar, olyan, ami percek alatt érkezik, és fél óra alatt elmossa az utakat, a vándor lába alól elviszi a talajt, néha pedig marokkal szórja a jeget. Két sárral borított alak támolygott a faluból kifelé vezető úton egymásba kapaszkodva. Újhold volt, és szó szerint koromsötétség borult a földre, egy-egy fellobbanó villámfényében látszott az út,- legalábbis ahol lennie kellett, most rohanó gyors vizű szennyes patak szaladt. A messzeségben, az ellenkező végen néhány fáklya imbolygott pár percig, aztán az eső szinte eltörölte fényüket. Gonzago és Lucien – mert ők voltak a két menekülő, nem örülhettek sokáig az eseménynek, hiszen minden a legjobb úton haladt afelé, hogy nemsoká az ő lángjukat is kioltsa- amennyiben belefolytja őket a rohamosan duzzadó áradatba, vagy csak az is elég, ha reggelig a partján rekednek.

A szabálytalan villámok fényében nehéz volt tájékozódni. Kettejük közül Gonzago volt, aki még úgy, ahogy látott valamit, de még az ő szívverése is megállt, mikor az egyik távoli fellobbanás szaggatott fényaurába vont egy, mintha közvetlen előttük álló alakot. Nem tudták megállapítani kicsoda, micsoda, magas e vagy alacsony. Köpenybe burkolózott a vihar ellen, ami most úgy lobogott a testén, mint a varjúszárny. Megszeppenve álltak szemben, a következő villámra várva, ami pont fejük felett robbant égő szikrákat, a dörrenésbe majd megsüketültek.
– No lám csak – szólalt meg az idegen és hangja olyan bájos volt, hogy jobban meglepődtek, mintha valami rekedt torok ugatott volna rájuk. – Lord Gonzago és a kis barátja. Nem féltek, hogy meghűltök gyerekek? – és kis fejét hátravetve vidoran felnevetett.

A boszorkány állt előttük. Kiragadta őket a vihar és az üldözőik karjából.

Családi szex melegekkel

Sziasztok! Engem Ricsinek hívnak és november végén múltam 26 éves. A történetem másik főszereplője pedig az unokaöcsém (Kristóf), aki alig két héttel utánam született. Az édesanyja (az apám nővére) a szülésbe halt bele. Az édesapja pedig szűk 3 évvel a születése után (1993 augusztusában) egy közlekedési balesetben (elgázolta egy mikrobusz) halt meg. Bár ez azért is szörnyű, mert felépült a rákból, míg az enyhe szívbetegségével akár évtizedeket élhetett volna még.

Ugyan majdnem 7 éves korunkig egy ágyban aludtunk Kristóffal, de ezzel talán ennyi idősen nincs is semmi baj. Aztán 13 évesen rájöttem, hogy úgy mondván a saját térfelemen játszok, vagyis nekem a fiúk jönnek be. Ezt követően 15 éves lehettem, amikor feltűnt nekem, hogy akiért valójában odavagyok azaz (unoka)TESTVÉREM. Sokkolt ez a felfedezés. Aztán kb. 2007 január közepét írtuk, amikor egy csütörtöki napon anyu és apu is éjszakára mentek, így megint kettesbe voltunk. (Ez nem akkor fordult elő először) Elmentem fürdeni. Éppen csak megengedtem a kádba a vizet és beültem, amikor Krisi megjelent.
– Fürödhetek veled? (kérdezet)
– Miért ne, hisz kiskorunkban rengetegszer fürödtünk együtt. (válaszoltam)
Ekkor beült velem szembe, majd elkezdtünk fürödni, de közben alig tudtam levenni a szemem róla (és főleg a férfiasságáról). Ezért is gyorsan kijöttem a kádból. Amennyire csak gyorsan tudtam, megtörölköztem, majd magamra tekertem a törölközőmet és kijöttem a fürdőből is. Nem telt bele 2 perc és ő is jött utánam.
– Tudom, hogy miért jöttél, vagy inkább menekültél ki a fürdőből! (mondta nevetve)
– Tess…. (kezdtem volna a kérdésemet)
Ebben a másodpercben átölelt, ami mintha csak olaj lett volna a tűzre számomra, de először mégis ellöktem magamtól. Erre ő azzal a gyönyörű kék szemével kérdően rám nézett. Aztán először tettünk egy-egy lépést mindketten hátra, majd leültem az íróasztalnál levő székre. majd ő leült a másik székre és megint csak bámult rám a tágra nyitott gyönyörű kék szemét, aminek már nem bírtam ellenállni és odahajoltam hozzá és minden szándékom szerint megakartam csókolni, de nem mertem volna ezt megtenni. Vélhetően a szándékot és a félelmet is észrevette, de mindennek ellenére közelebb hajolt hozzám, és ahogy ajkaink összefonódtak egyre hevesebb csókolózásba kezdtünk. Istenien csókol. Ezt is vártam egyébként egy olyan helyes sráctól, mint amilyen ő is.

A csók közben egymás hátát simogattuk, majd lefejtettük egymás derekáról a törölközőket és ezzel egy időben már egymás seggét is fogdostuk. Amikor már jól érezhető volt, hogy mindkettőnk nemi szerve elkezd ágaskodni felfelé az ég felé, mind amellett pedig egyre keményedtek. Ekkor én elkezdtem a kezemmel “dolgozni” Kristóf nemi szervével (húzogattam azt és azon a fitymát is), miközben a csókjaim adását a nyakán és a mellkakasán folytattam. Aztán letérdeltem elé és elkezdtem a nyelvemmel, a farkával játszadozni, ami már igencsak merevedett és keményedett neki. Aztán bekaptam azt és óvatosan szopni kezdtem. Ahogy először a számba vettem a tökét az isteni érzés volt. Amikor végre szopni is kezdtem azt, az mámorító érzés volt. A szopást a drága (unoka)TESTVÉREM szexi nyögéssel támogatott. Nagyon jó érzés volt. Aztán egymáséi lettünk. Ami azt jelenti, hogy lefeküdtünk egymással. Én voltam a passzív és ő az aktív. Nagyon figyelmes volt, hisz folyamatosan simogatott, majd elkezdett 1, aztán pedig 3-4 ujjal tágítani. Volt ugyan bennem egy kicsi félelem, de a vágy és a boldogság annál sokkal nagyobb volt és a megnyugtató csókjai és szavai elegek voltak ahhoz, hogy a külső tágítás gyorsan sikeres legyen. Így elérkeztünk ahhoz a helyzethez, ami a belső tágítás kezdete. Ez egy sokkal hosszadalmasabb és annál izgalmasabb folyamat volt. Minden egyes pillanatát élveztem. A ”fogadott” testvérem figyelmessége nagyon pozitív meglepetés volt számomra, hisz egyébként eléggé szétszórt volt akkoriban. (Lehet, hogy ez csak színjáték volt a részéről, hogy mindenki figyelmetlen, sokszor érzéketlen személynek tartsák és a lehető legtöbben inkább kerüljék.) Miután ebbe a pár órában elvettük egymás szüzességét, lefeküdtünk, átöleltük egymást és aludtunk. Bár már éjjel 2 óra körül járt eddigre az idő és elvileg 5:30-kor kellett kelnünk, de én már 5 óra előtt 1-2 perccel felébredtem. Tisztában voltam vele, hogy milyen dolgok történtek Krisi és köztem az éjszaka folyamán. Azt is jól tudtam, hogy TESTVÉREK között ennek soha nem szabadott volna megtörténnie, de NEM ÉRDEKELT, hisz nem én erőltettem, hanem ő is akarta a dolgot. Azzal is teljes mértékbe tisztában voltam, hogy erről senkinek sem szabad beszélnünk, mert a legtöbben már a homoszexualitást is elítélik, nemhogy a családi erotikát. Aztán negyed 6 után 3 perccel lementem a konyhába és főztem egy kávét. Kiöntöttem egy-egy adagot, amit be is ízesítettem. – Én ekkor még ”csak” 1 cukorral ittam, míg ő két cukorral és egy kis tejjel. – Aztán miután visszaértem a szobánkba a kávékkal, kikapcsoltam az ébresztőórát a telefonjainkból. odahajoltam hozzá és egy csókkal felébresztettem a fiút. Aztán egy-egy szál cigi kíséretében megkávéztunk. (A cigiről ekkor még hivatalosan a szüleink nem tudták – hisz ekkor még előttük illetve, amikor otthon voltak egyáltalán nem gyújtottunk rá -, de szerintem – ennek ellenére – sejtették.) Ezt követően felkeltünk, elmentünk megmosakodni, majd felöltöztünk és elkezdtünk készülődni, mely közben beszélgettünk is:
– Ugye tudod, hogy mi történt kettőnk között? (kérdeztem)
– Hogyne tudnám! Egy olyan dolog történt, amit mindketten akartunk. Vagy nem? (válaszolt illetve visszakérdezett)
– Tényleg ez egy olyan gyönyörű érzésekkel járó esemény volt, amire én már nagyon régen vágytam, de tudtam, hogy ez lehetetlen, vagyis tilos. (reagáltam)
– De miért lenne tilos? (kérdezett vissza, láthatóan kicsit meglepődve)
– Azért mert testvérek vagyunk! (válaszolta)
– Te is tisztában vagy vele, hogy csak unokatestvérek vagyunk, hisz az édesapád és az édesanyám testvérek voltak. Bár apádat tekintem apámnak és anyádat az anyámnak, de vér szerint nem azok. (válaszolt vissza)
– Tudom, hogy vér szerint ”csak” unokatestvérek vagyunk, de minket mióta az eszemet tudom testvérként neveltek. Úgy gondolom, hogy veled sem értette anyu, hogy nem vagy a saját – vér szerinti – gyermeke. A környezetünkben levők is többségében testvérként és nem unokatestvérként tekintenek ránk. (reagáltam vissza)
– Ebben igazad van. Abba is belekell gondolnunk, hogy a melegeket és a biszexeket milyen módon lenézik. (jegyezte meg erre)
– Ez meg a másik! (helyeseltem)
Ezt követően felmentünk a szobánkba a táskáinkért. Én mentem elől, ahogy Kristóf belépett utánam a szobába, becsukta az ajtót, megfogta a karom, maga felé fordított, majd óvatosan odahajolt hozzám, aztán ahogy összeértek ajkaink egy újabb csók csattant el. Ez alig 15-20 mp-ig tartott. Azt mondhatnám, hogy a beszélgetésünk méltó lezárása volt ez.

A történetem itt még nem fejeződik be! folyt. hamarosan

Egy szubmisszív naplója

Soha nem tudtam, hogyan kell ilyesmibe belefogni. Mint a napló. Ezért kezdem ott, hogy miért is vetemedtem erre. Egy másik titok könyv vitt rá. Ha úgy tetszik, inspirált. Történetemet ott kezdeném, hogy két évvel ezelőtt hazaköltöztem a szülővárosomba. Nem tanulmányok miatt voltam távol. Azon a koron már túl vagyok. Az ok egyszerű, de senki nem tudott róla. Egy nő miatt vállaltam munkát másik városban. Szerelem? Nem, szó sem volt róla. Valami olyasmi miatt inkább, hogy illett hozzám. Ami nagy szó, tekintve, hogy ilyesmi ritkán fordul elő velem. Az én meglátásom szerint semmi különleges nincs bennem, mások, főleg a nők, nem így látják. Az egész lényem a dominanciáról szól, szadista hajlammal párosulva. Persze, nem olyasmire kell gondolni, hogy kisállatokat kínzok. Ez leginkább a szexualitás terén jön elő. A kötözés sok mindenkinek tetszik, egészen addig, míg valóban el nem jutunk odáig. Ott már jön a félelem, a visszatáncolás. Ha mégis belemegy az illető, akkor ideges, ami nekem sem tesz jót. Eddigi életem során talán, ha nyolcszor volt igazán kielégítő számomra a szex. A nővel, aki miatt elköltöztem, ebből a nyolcból a fele volt meg. “Egy szubmisszív naplója” bővebben